Főkép

Olykor elgondolkodom azon, hogy az életem bizonyos pontjain jól döntöttem-e. Hogy jól választottam-e, hogy jól cselekedtem-e, hogy megtettem-e azt, amit akkor és ott meg kellett tennem – és azt hiszem, valahogy mindannyian így vagyunk a múlttal. Nehezen békélünk meg vele, újra és újra visszanézünk, bolygatjuk, hogy miként cselekedhettünk volna másként. És nem kell ezeknek nagy döntéseknek lennie, nem kell világrengető eseményeket és hatalmas traumákat mindenkinek átélnie: olykor a legapróbb tettek, a legegyszerűbb cselekedetek terelnek abba az irányba, amerre haladnunk kell. Nem hiszek abban, hogy létezik tökéletes döntés, abban viszont annál inkább, hogy még mindig jobb rosszul dönteni, mint egyáltalán nem tenni semmit. Aztán amikor visszanézek, mindig arra jövök rá, hogy talán csinálhattam volna jobban is, talán lehetettem volna okosabb vagy körültekintőbb: de mégis így lettem az, aki. És ilyenkor mindig megnyugszom.

 

A múlt tükör. Önnön kicsinységünk tükröződik minden egyes rezdülésében, mi pedig könnyedén vesszük – pedig ezernyi élet súlya nyomja a vállunkat. Ti tudjátok, hogy kik voltak és mit csináltak az ükszüleitek? És a még korábbi generációk? Én nem tudom. De mégis: ahhoz, hogy itt lehessek, hogy ezeket a sorokat gépelhessem Colum McCann csodálatos könyvéről, nekik olyan döntéseket kellett meghozniuk, amiknek köszönhetően én itt lehetek. Nem csupán arról van szó, hogy felmenőim gyereket vállaltak, ezáltal megszülethettek mondjuk a dédszüleim: minden részlet, minden kicsi apróság számít. Ezek a szinte láthatatlan, észrevehetetlen döntések határozták meg őseim újabb generációját, akinek a döntése a következő nemzedéket... és így tovább, egészen az én szüleimig, akiknek a tettei már sokkal kézzel foghatóbban befolyásolták a sorsomat.

 

És itt nem csak rólam van szó. Életünkben, jártunkban-keltünkben mindenkire hatással vagyunk: a boltosra, akire reggel rámosolygunk, a buszon ácsorgó idős férfira, akinek átadjuk a helyünket, a főnökünkre, akinek direkt visszaszólunk, a metróaluljáróban tülekedő fiatal lányra, akit arrébb lökünk, mert annyira sietünk. Talán észre sem vesszük, talán fel sem tűnik, de minden rezdülésünkkel kihatunk másokra – nemcsak a barátainkra, ismerősinkre, akikkel sok időt töltünk, és akiket segítünk (vagy éppen akadályozunk) az életükben, hanem minden ismeretlenre is. Persze ne feledjük: ez fordítva is igaz. Ha nem löktek volna arrébb a metróban, elértem volna a következő járatot és talán máshogy alakult volna az életem. Ha nem szólna vissza nekem a beosztottam, nem lennék ennyire dühös és frusztrált, és talán máshogy viselkednék. Nem léphetünk úgy a világban, hogy ne befolyásolnánk azt. És ebben pont ez a gyönyörű.

 

Nem szabad hagyni, hogy mindez agyon nyomjon minket. Nem a talánokról és a „mi lett volna há”-król szól az élet – attól lesz mindez szép, hogy nem tudjuk, hogy „mi lett volna, ha”. A kósza ábrándok és a fantáziálások nem vezetnek előre, csak gátolnak minket. Így döntöttünk, ezt és ezt tettük, ezáltal váltunk jó vagy rossz emberré, ez alakított minket, hogy azok legyünk, akik. Ezt kell megbecsülni, ennek kell örülni. A múlt nem valami fenyegető árny, ami beterít minket és nem hagy lélegezni, hanem jellemünk alapja, személyiségünk alakítója, ami által kiteljesedhetünk, boldogok lehetünk – és meghatározhatjuk nemcsak a jövő generációját, de minden ember életét, még ha csak kis, észrevehetetlen mértékben is. Ez jelenti azt, hogy élünk – és higgyétek el nekem, ennél csodálatosabb dolgot sosem fogtok tapasztalni. „Csodával tartozunk a világnak, hogy nem záródik ránk” – mondja a TransAtlantic egyik szereplője, és én úgy érzem, nem is érdemes többet mondanom, hiszen ebben minden benne van, amit az életről tudni érdemes.

 

Beszélek inkább a TransAtlanticról, ha már eddig látszólag nem azt tettem. Hiszen Colum McCann magyarul második megjelent regénye sokkal inkább szól néhány emberi életről: a két pilótáról, Alcockról és Brownról, akik 1919-ben először repülték át az Atlanti-óceánt megszakítás nélkül; Frederick Douglass-ről, aki a négerek jogaiért állt ki a XIX. században; George Mitchell szenátorról, aki jelentős szerepet játszott az ír-angol konfliktus rendezésében a XX. század végén – és egy család női tagjairól, akiknek a sorsa valahogy összefonódik az említett férfiakkal. Ebben a századokon és emberi életeken átívelő regényben mégsem erről van szó: beszélhetnék persze a férfiakról, akiknek az élete szétszakadt az Atlanti-óceán két oldalán, vagy a nőkről, akiket nemzedékeken át követünk, de sokkal fontosabbnak tartom az összképet, azt a hihetetlen súlyt, ami kirajzolódik az emberek sorsa mögött. Mert McCann érzi a múltat: nemcsak ír róla, hanem minden mondatában ott tükröződik az a hihetetlen gazdagság, ahogy emberek egymás életét befolyásolják.

 

Ettől pedig a TransAtlantic a szememben jóval többé válik, mint „egyszerű” családregény: McCann a maga letisztult, minimalista, de mégis kemény és élettel teli stílusával nem kevesebbre vállalkozott, mint hogy a felvázolt kapcsolatokon keresztül saját kicsinységünket érezzük, saját sorsunkat vegyük közelebbről szemügyre és gondoljuk át, ha még eddig nem tettük volna meg. Pedig látszólag nem tesz többet, mint a Hadd forogjon a nagyvilágban: most is gyakorlatilag novella terjedelmű írásokon keresztül köt össze emberi életeket, ám míg ott szédítő és örvénylő prózája magával ragadott az első pillanattól kezdve, addig most sokkal nyugodtabb, csendesebb, így talán jobban késztet gondolkodásra. Mondataihoz újra és újra vissza kell térni, elbeszéléseinek világa annyira érzelmekkel telített, hogy érdemes őket akár egyesével is újraolvasni. A TransAtlantic a múlt regénye, melyben ott tükröződik az egész élet – talán fájdalmas vagy nehéz, de mégis megéri minden egyes lélegzetvétel.