Főkép

Csak ködös emlékeim vannak arról, mikor és hogyan bukkant fel az életemben Szegedi Katalin, de azt tudom, hogy 2005. február elseje örök emlék marad az életemben, aznap nyitottam meg ugyanis „Ködös ábránd” című kiállítását a gödi Olajfa Művészházban. Talán életemben nem izgultam még annyira, mint akkor, és talán életemben nem voltam még annyira meglepve, mint akkor – a megnyitó végén ugyanis Kata átadta nekem egy saját képét, mégpedig azt, amiről előtte annyit, de annyit áradoztam neki. A képet, ami a mai napig a lakásunk falát díszíti, a képet, amin egerek vannak… pedig nem is szeretem az egereket…

 

Azóta Kata több kiállításán is jártam, és mindig akadtak képek, amikért lelkesedni tudtam, olyanok, amelyek még nem jelentek meg nyomtatásban, vagy olyanok, amelyek már megjelentek ugyan, de sajnos időközben beszerezhetetlenné váltak. Ilyen volt például az Álomcirkusz című kötet is, melynek a borítójába szerelmesedtem bele annak idején, de az istennek se tudtam előkeríteni belőle egyetlen példányt sem, ráadásul iszonyatosan kíváncsi voltam rá, hiszen ez volt Kata első olyan könyve, melynek nem csak az illusztrációit készítette, hanem a szöveget is ő írta. Telt-múlt az idő, évek követték egymást, újabb és újabb csodaszép kötetek jelentek meg, de ez valahogy sehogy se akart előkerülni. Aztán tavaly év végén megtudtam, hogy szövegileg és képileg is kicsit felfrissítve újra fogható, vihető, lapozgatható, olvasgatható az áhított kötet.

 

Bevallom, hónapok teltek el azóta, hogy kézbe vehettem az Álomcirkuszt, de még mindig szerelmes vagyok a borítójába. Olyannyira, hogy olykor azon kapom magam, már megint hosszú percek óta bámulom, vizslatom a rejtett vagy nem is annyira rejtett részleteket, az apróságokat, amik elsőre talán elkerülték a figyelmemet, aztán rájövök, hogy mégse, meg aztán olyan derűs harmónia árad a képből, amivel egyszerűen nem tudok betelni, újra és újra látni, érezni akarom. Aztán persze mindig eljön az a pillanat is, amikor kinyitom, hogy a borítón át belépjek abba a világba, ahol piros-fehér és kék-fehér csíkos tornadresszes nyuszik ülnek, fekszenek, mókáznak egy virágos réten, sőt, az egyik még integet is. Imádom, pedig még mindig csak az előzéknél tartunk.

Aztán persze nem bírom ki, és elkezdem olvasni a történetet is, meg persze nézegetni a belső képeket, amiket szintén nem tudok megunni. Gyerekkönyvek esetében olykor előfordul az a hiba, hogy a képek és a szöveg arány megborul, de itt erről szó sincs, itt számomra tökéletes az egyensúly – ahol kell, ott több a kép, ahol a helyzet úgy hozza, a szöveg kap nagyobb teret, a lényeg, hogy minden gördül, nincs semmi döccenés, nincs megtorpanás, Kata biztos kézzel vezet bennünket, akár édesanya a gyermekét.

 

Hiszem, hogy az Álomcirkusz minden korosztálynak mást és mást mond, mint ahogy a különböző élethelyzetekben lévő emberek is más-más szemmel néznek rá. A gyerekeket szerintem elvarázsolják az aranyos nyuszik, a kedves történet, a felnőttek viszont talán azt is észreveszik, hogy ez nem egy sima cirkuszos-nyuszis, hanem valójában egy igazi emberi történet, leképezése annak, amiben élünk. Amiben tanúi lehetünk a szerelem ébredésének, kibontakozásának és beteljesülésének, ahol van lánykérés, lakodalom, veszekedés, meg zsarnoki főnök és kirúgás, terhesség, kibékülés, meg persze kisnyuszik is. Lehet, hogy egyesek számára ez túl szép, hogy igaz legyen, meg aztán biztosan akadnak olyanok is, akiknek hiányzik a nagy dráma, ami után jöhet a még nagyobb katarzis, számomra viszont éppen a csendes, nyugodt, a szó legnemesebb értelmében vett egyszerűség, és persze a finom humor teszi szimpatikussá, szerethetővé és megunhatatlanná a történetet.

 

Az illusztrációk pedig éppen olyan bájosak, amilyen a szöveg. Véleményem szerint nem lehet nem szeretni a gumicsizmás, kottatartóját a kezében hurcoló, mosolygós Pétert, aki árnyékként követi a hatalmas esernyőjébe kapaszkodó, lógó fülű, pityergő Pankát; a szanaszét dobált ruhákkal beterített szobát, a lázas esküvői készülődést kötényes báránnyal, sepregető egérkével. 

És persze nem hiszem el, hogy nem csal mosolyt az ember arcára az esküvői ruhában kerékpározó menyasszony, akinek egy süni kapaszkodik a fátylába, vagy a napszemüveges cica, esetleg a bortól kifeküdt borz, és akkor még nem is szóltam a kék-sárga kockás hatalmas fotelben zöld-fehér csíkos sálat kötögető Pankáról, meg a kék-fehér csíkos pizsamás Péterről, akinek a döbbenettől még a csésze is csaknem kiesik a kezéből…