Főkép

Sokat vártam rá. Több mint két évet. Ami lehet, hogy nem sok, de nekem annak tűnt, főleg, mert valaminek a folytatása. Nekem meg már nem a régi a memóriám. Meg aztán az olvasók sem a türelmükről híresek, amikor egy számukra kedves sorozat folytatására várnak. 2014 nyarán már azt hittem, nem lesz semmi a második részből, kész, vége, ennyi volt, soha nem fogom megtudni, hogyan alakul Emily sorsa, de a kiadó munkatársai megnyugtattak, hogy még abban az évben biztosan kézbe vehetem a második részt. Értékelem, hogy így lett.

 

Sokan gondoltunk már arra, milyen jó is lenne, ha több lenne belőlünk, akkor ugyanis egyszerre több helyen is lehetnénk, több dolgot is csinálhatnánk, hamarabb végeznénk a végeznivalóval, meg egyéb ilyen, és ehhez hasonló nyalánkságok. Emily is vágyott rá, hogy kettő legyen belőle, csakhogy ő tett is az ügy érdekében, mégpedig egy saját maga épített berendezés segítségével. Ám a kísérlet nem egészen úgy sikerült, ahogy ő azt elképzelte…

 

Egészen biztos vagyok benne, hogy az alkotók ismerik a Jekyll és Hyde történetet, szerintem ugyanis azt dolgozták át jó alaposan és tálalták a tizenéves korosztály tagjai számára úgy, hogy azok, de még az idősebbek is élvezzék, bár tagadhatatlan, hogy mi, akik jóval magunk mögött hagytuk már a tinédzser éveinket, már egészen máshogy viszonyulunk az akkori dolgainkhoz. Ez viszont nem jelenti azt, hogy ne tekintenénk vissza szívesen azokra az évekre, főleg, ha ennyire az átlagostól eltérő leányzó szemszögéből vizsgálódhatunk, mint Emily.

 

Nem mondom, hogy maradéktalanul tetszett minden, de nem hiszem, hogy ez különösebben probléma lenne, hiszen mindvégig jól szórakoztam, ami segített feledtetni azt a pár apróságot, ami menet közben szúrta a szememet. Mondjuk az továbbra is zavar, hogy szinte semmit nem tudok Emily és az anyukája múltjáról, így például arról sincs fogalmam, miért lett ilyen, amilyen, pedig szeretném tudni. És szerintem ezzel nem vagyok egyedül. De persze az is lehet, hogy mégis, és rajtam kívül mindenki tud mindent. Ha így van, kérlek, szánjatok meg, és adagoljatok némi információmorzsát…

 

Egyébként nagyon tetszik, hogy piros a borítója, és nem csak azért, mert jól mutat a másik feketesége mellett. Tetszik, hogy nem változott a szöveg stílusa, hogy megmaradtak a szöveg közbeni illusztrációk – szerintem ezek nélkül nem lenne olyan ütős a sztori. Persze mindezek a külsőségek tökéletesen elégségesek ahhoz, hogy furán nézzenek az ember lányára a metrón és a villamoson, ha ezt olvassa elmélyülten. Tudom, mert tapasztaltam. Többször is.

 

Minden összevetve ez egy betegesen bűbájos könyv, amit nyugodt szívvel ajánlok bárkinek, aki szereti például az Addams Family morbid báját. Részemről kíváncsian várom, hogy Harmonoton és Dinkafalva után hová vetődik Emily és családja…