Főkép

„Mikrofonpróba. Egy, kettő, három.

Mikrofonpróba. Egy, kettő, három.

Talán működik. Nem tudom. Hogy hallasz-e, még azt se tudom.

De ha hallasz, akkor figyelj. Ha figyelsz, akkor rátaláltál arra a történetre, amiben minden csődöt mondott. Ez a 2039-es járat fedélzeti adatrögzítője. Fekete doboznak hívják, bár narancssárga, és a belsejében egy végtelenített huzal őriz meg mindent, ami hátramaradt. Ráleltél annak a történetére, ami megesett.

Mikrofonpróba. Egy, kettő, három.

Mikrofonpróba. Egy, kettő, három.

Izzásig felhevítheted a hangrögzítő huzalt, akkor is szóról-szóra ugyanezt a történetet meséli el.

Mikrofonpróba. Egy, kettő, három.”

 

A történet hangpróbával kezdődik. Valaki, valahol szépen sorolja a számokat, olyan gondossággal, mintha az örökkévalóságnak készítene felvételt. Majd pár sorral később megerősíti az első benyomást: valóban ez az utolsó monológja. Egyedül ül a repülőgépen, útban Ausztrália felé, várva az üzemanyag elfogytát, a motorok leállását, és az elkerülhetetlen zuhanást. Addig azonban van még pár óra, ami reményei szerint elegendő lesz életútjának vázolására. Bemutatni mindazon lépcsőket, melyek megtétele után pisztollyal a kezében eltérítette az utasszállítót, egy alkalmas helyen kiszállította az utasokat, majd nem sokkal később ejtőernyővel a hátán az utolsó pilóta is távozott a fedélzetről.

Tender Branson (az elbeszélő) a Krédó Egyháza szekta egyik utolsó tagja. Hittársai évekkel korábban végrehajtották a vallásuk szerinti legfontosabb eseményt, a Megszabadulást. Ez a gyakorlatban azt jelentette, hogy közös öngyilkosságot követtek el, nem hagyva maguk után mást, mint néhány száz, a közösségen kívül élő társukat. Akik, miután értesültek az örömteli eseményről, csatlakoztak a többiekhez, vagyis szintén végeznek magukkal. A kormány persze nem veszi jó néven, ha polgárai fogják magukat, és ily módon távoznak, ezért létrehoznak egy programot, amelynek értelmében minden túlélő mellé pszichológust állítanak, akik majd kigyógyítják őket. Tíz év múlva már csak egy tucatnyi szektásra kell vigyázniuk, s azok sem úgy néznek ki, mint akik tartós maradásra készülnének...

 

„Íme hát Tender Branson élete és halála, és immár magad mögött hagyhatod.

Az ég igaz és kék, amerre a szem ellát.

A nap mindent beragyog, és épp itt van előttem, és csodálatos ez a nap.

Mikrofonpróba, mikrofonpróba, egy, kettő…”


Véleményem szerint cseppet sem meglepő, ha a történet - ami korábban más fordításban, Halálkultusz címmel már megjelent - sokkoló volta miatt Bret Easton Ellis munkássága is felötlik az olvasóban. Azt eddig is tudtuk, hogy Amerikában fura népek élnek, de hogy ennyire… Egy biztos, jó lenne, ha csupán módjával vennénk át mindazon izmusokat, amelyeket a tengerentúlról próbálnak eladni nekünk, nehogy mi is a Dunának menjünk, ráadásul fekete doboz nélkül.