2014 legmaradandóbb filmélményei

Bár az ekultura.hu szerkesztőségében egyértelműen a könyveké a főszerep, azért mi is szívesen járunk moziba, vagy veszünk elő egy régi DVD-t, hogy arra a másfél-két órára kikapcsolódjunk. Szeretünk jókat kacagni egy vígjátékon, szeretünk borzongani egy félelmetes horroron, szeretjük, amikor a fotelhez szögez egy izgalmas thriller, vagy amikor már a zsebkendőt kell elővenni egy bájos romantikus végével: vagyis szeretjük azt a csodát, azt a varázslatot, amit a film jelent számunkra.

 

Tavaly év végén tehát azt a célt tűztük ki magunk elé, hogy összeszedjük, melyek voltak a 2014-es év legmaradandóbb élményei – legyen az mostanában bemutatott alkotás vagy akár régebbi. Természetesen most sem azt kerestük, amit mindenféle indokoknál fogva a legjobbnak hívhatunk, hanem amelyik igazán megfogott minket, amelyiknél úgy érezzük, hogy még sokáig fogunk rá emlékezni. Az „eredményt” látva úgy tűnik, hogy nagyon színes esztendőn vagyunk túl, sci-fitől képregényfilmig, drámától kémthrillerig minden megtalálható a listán, még egy televíziós sorozat is. A két duplázó is akad a legmaradandóbb élmények között, úgyhogy talán nem túlzás azt állítani, hogy jó filmes év van mögöttünk – s most már csak abban reménykedek, hogy 2015 még jobb lesz.

 

Baranyi Katalin

 

A holnap határa (Edge of Tomorrow, rendezte Doug Liman)

 

Ez az intelligens, mozgalmas, eredeti és elképesztő science-fiction toronymagasan kiemelkedett az idei filmélményeim közül, így nem is lehetett vitás, hogy ezzel jelentkezem a 2014 legmaradandóbb filmélménye listára. Soha, egyetlen percig sem kedveltem Tom Cruise-t és a legkevésbé sem rajongtam a filmjeiért: egészen addig, amíg tavaly a Feledés abszolút mértékben és örökre el nem varázsolt. Azt viszont egy percig sem hittem volna, hogy egy évre rá a színésznek sikerül egy hasonlóképp maradandó és okos, mégis teljesen más hangulatú és zsánerű sci-fit forgatnia: pedig ez történt. A holnap határa időutazásos történet, paradoxonokkal teli, mégis logikus tudományos-fantasztikus kaland, amely meghat, s még humora is van. Ráadásul (anti)főhősének megformálása még a valódi színészetre is alkalmat ad Tom Cruise-nak. Látnivaló!

 

 

Bodor Máté

 

Csillagok között (Interstellar, rendezte Christopher Nolan)

 

Messze a legelgondolkodtatóbb, leglebilincselőbb, legmeghatóbb, legminden. Az Interstellar az a sci-fi, ami engem, egy archetipikus bölcsészt is a székbe tudott szíjazni, és amikor vége lett 3 óra után, azt kiáltottam, hogy még-még! Hatalmas filmes project, remek színészek és rendező tolmácsolásában. És bár a Golden Globe-nál csak Hans Zimmer zenéjét jelölték, remélem, hogy az akadémisták jóval több Oscar-jelöléssel és -díjjal meg fogják szórni.

 

 

 

Galgóczi Móni

 

Krumplirózsa (Frankie and Johnny, rendezte Gary Marshall)

 

Az úgy kezdődött, hogy mindenképpen tévét akartam nézni, de nem találtam semmi érdekeset, aztán a nagy kattintgatás közepette ráakadtam egy filmre, amiben Al Pacino és Michelle Pfeiffer szerepelt. Egy filmre, amiről azonnal láttam, hogy nem mai darab, amire nem vágytam különösebben, legalábbis az alapján a pár jelenet alapján, amit láttam, mégsem tudtam elszakadni a képernyőtől, legfeljebb reklámszünetben, akkor is csak azért, hogy hozzak magamnak egy takarót, de már rongyoltam is vissza, nehogy lemaradjak akár csak egyetlen képkockáról is. Romantikus, de nem az a habos-felhős rózsaszín, amiben minden szép és tökéletes, hanem az a fájós-sírós-szívtépős fajta, amitől az ember libabőrős lesz. A záró jelenet pedig… nos, az számomra egyszerűen tökéletes. Most láttam először, de egészen biztosan nem utoljára.

 

Galgóczi Tamás

 

A testőr (Yojinbo, rendezte Akira Kurosawa)

 

Filmet tavaly csak az otthon melegében néztem, de ez legfeljebb annyiban érvényesült, hogy újdonságok helyett inkább régebbi alkotások kerültek a szemem elé. Ezt mondjuk cseppet sem sajnáltam, mert így módom volt pótolni pár elmaradásomat, többek között Kurosawa Akira néhány korai remekművét. Azt azért nem gondoltam volna, hogy A testőrnél maradandóbbat most nem tudok megnevezni. A fekete-fehért mozi nem csupán képi világával fogott meg, hanem a western elemeket a vadkeletre átültető, valamint a polgárháború után feleslegessé vált, úr nélkül maradt szamurájok (roninok) sorsával foglalkozó történet. Mifune Tosiro alakítása pedig egyszerűen bámulatos, ahogyan vakarózik, eszik, harcol – egyszerűen uralja a képet, bármit csináljon, nagyon jól áll neki ez a szerep.

 

Hegyi Zoltán Imre

 

A nő (Her, rendezte Spike Jonze)

 

Annyi szerencsés találkozás ellenére, s a várakozásoktól, vágyott látványoktól függetlenül: A nő. Nem friss, de most láttam, és elragadott, magával, a pillanatig, amikor Joaquin Phoenix szeméből végre kiköltözik a kétségbeesés. (Apropó, észrevettétek, hogy szinte ez az első mozi, ahol a mi teremtményünk, a mesterséges intelligencia nem ítél minket töredékmásodpercek alatt halálra?)

 

Kovács Tímea

 

Az üldözött (A Most Wanted Man, rendezte: Anton Corbijn)

 

John le Carré regényei között a szó szoros értelmében egyik jobb mint a másik, mégis, a sok remekmű közül is kiemelkedik Az üldözött – ezért és a két korábbi kiváló filmrevitel (Suszter, szabó, baka, kém és Az elszánt diplomata – A panamai szabót inkább hagyjuk…) által magasra pöccintett léc miatt nagyon is kétesélyes volt, miként csapódik le bennünk, rajongókban Anton Corbijn sok szempontból rendhagyó adaptációja. Egészen a nyitóképig – mert onnantól gyakorlatilag már nincs kérdés, beszippant és tátott szájjal csodáljuk, hogy ez a mozifilmek tekintetében szinte még újoncnak számító kliprendező milyen zavarba ejtően jól érzi le Carré stílusát, mennyire képbe tudja álmodni azt a szürke, kiábrándult, kudarcszagú légkört, amiben téblábolnak a szereplők. Innentől pedig nem érdekelnek a hangsúlyeltolódások, a változtatások, a sűrítések, mert ez a film úgy tökéletes, ahogy van – úgy simul bele maradéktalanul a le Carré-univerzumba, hogy szemrebbenés nélkül értelmezi át a regényt. Lehetne tananyag a filmipar kismestereit képző kurzusokon: gyerekek, így kell kreatívan adaptálni – persze ehhez kell egy le Carré-mű alapnak és nem utolsó sorban egy olyan (sajnos immáron néhai) színészisten, mint Philip Seymour Hofmann a középpontba.

 

Kökény Pali

 

A törvény nevében 1. évad (True Detective, készítette Nic Pizzolatto)

 

Akárhogy igyekeztem ebben az évben nem simán csak mozgóképet, hanem tényleg moziban bemutatott, egészestés filmet választani, megint csak rá kellett döbbennem, hogy az utóbbi időben a tévé képernyőjén sokkal izgalmasabb dolgok történnek, mint a vásznon. Mert bármennyire is imádtam az Only Lovers Left Alive-ot, bármennyire is örültem a VAN valami furcsa és megmagyarázhatatlan sikerének és a The Guest VHS korszakot megidéző nosztalgiájának, semmi még a közelébe sem került Nic Pizzolatto True Detective-jének (ami a magyar keresztségben A törvény nevében címet kapta). A klasszikus pulp noir krimit a southern gothic elemeivel vegyítő sorozat hatalmas formátumú alakításokkal, obskúrus horror utalásokkal (Robert W. Chambers Sárga Királya amúgy is kötelező darab), remek zenékkel és hangulattal, valamint lélegzetállító képekkel jött, látott és győzött.

 

Mezei Attila

 

X-Men: Az eljövendő múlt napjai (X-Men: Days of Future Past, rendezte Bryan Singer)

 

Kicsit gondban voltam, mert egy másik Marvel produkciónak is esélye volt erre a titulusra tőlem, de mivel ebben szerepel Rozsomák, aki a kedvencem lett köszönhetően a 2000-es X-Men – A kívülállóknak és nem utolsó sorban Hugh Jackman-nek (akit szerintem erre a szerepre (is) teremtettek), így viszonylag hamar dűlőre jutottam a kérdésben. Érdekes, izgalmas, fordulatos és kellően humoros, hogy szeretnivalóvá váljon a számomra.

 

 

 

 

 

Rozsonits Judit

 

A hobbit – Az öt sereg csatája (The Hobbit: The Battle of the Five Armies, rendezte Peter Jackson)

 

Tolkien-rajongóként számomra ez nem is lehet kérdés. Még mindig nem tisztult le bennem a film, és az, amit érzek, amit gondolok.

Imádom azt a világot, amit Tolkien remekműveiből Jackson életre keltett, és az előző öt filmért is osztatlanul rajongok, az utolsó filmről viszont csalódottan távoztam, a csalódásom okát pedig még mindig keresem. Lehet, hogy néhány újranézés szükségeltetik ahhoz, hogy képes legyek kifejezni, mi hiányzott. Ami nagyon zavart benne, az a 2-3 mondat, ami az átmenetet jelentette volna a Hobbit és A Gyűrűk Ura között. Szó szerinti egyezés kellett volna. Nem az lett.

 

Szabó Dominik

 

Sráckor (Boyhood, rendezte Richard Linklater)

 

Lehetne arról beszélni, hogy mennyire csodálatos is a 12 év monumentalitása, hogy az eltelt idő alatt mennyire eggyé vált a film a színészekkel és a rendezővel, de itt nem az a fontos. A Sráckor szimplán az életet mutatja be: döccenőivel és örömeivel, bánataival és vidámságaival, sírással, nevetéssel, veszekedéssel, szerelemmel, halállal – ahogy a valóságban is történne. Itt nincsenek világrengető tragédiák, egyszerűen csak telnek az évek, még akkor is, amikor az ember magába zuhan, és azt hinné, hogy nincs tovább. Pedig van: mert ilyen az élet. Gondolkodás nélkül az év filmje számomra, s egészen biztos vagyok, hogy még sokszor fogom újranézni életem során. Mert ilyen tiszta és őszinte filmet ritkán látni.

 

 

Takács Gábor

 

Jodorowsky’s Dune (rendezte Frank Pavich)

 

A legfontosabb soha el nem készült film – ami lehet, animációs filmként mégis elkészül – eddig is legenda volt, de Frank Pavich remek dokumentumfilmjében megelevenedik ez a legenda. Jodorowsky, ez az őrült zseni maga mutatja be, milyen hatalmas látomása volt, aminek az alapját Frank Herbert klasszikusa szolgáltatta, és amihez Giger, Moebius, Chris Foss, a Pink Floyd, Dalí, Orson Welles és a hetvenes évek legimpozánsabb figuráinak a fele segédkezett volna. Pavich filmje szuggesztív, és mégis remekül megtalálta az arányokat, odaszögezi az embert, és nem ereszti. Egy éve láttam, de azóta sem eresztett, beférkőzött az agyamba és lehet kicsit megváltoztatott. El sem tudom képzelni, mennyire tudott volna megváltoztatni az a Dűne, amit Jodorowsky megálmodott, és végül mégsem valósult meg...

 

Uzseka Norbert

 

Sráckor (Boyhood, rendezte Richard Linklater)

 

2014 számomra különösen erős volt filmek terén, de akadt egy, amit esélye sem volt utolérni a többinek. Richard Linklater a Mielőtt… trilógia miatt a kedvenc rendezőim egyike, és ez a filmje, amit 12 éven keresztül forgatott, életem egyik legnagyobb filmélménye. Nem pusztán azért, mert egy kissrác felnőtté válását követhetjük benne figyelemmel, hanem mert mindezt úgy ábrázolja, hogy a hétköznapok és az életfordulók is jelen vannak, és hogy az egész olyan végtelenül emberi és valóságos.

 

 

 

 

Vörös Eszter

 

A nő (Her, rendezte Spike Jonze)

 

Mert ki lehetne ideálisabb társ egy mesterséges intelligenciával rendelkező operációs rendszernél? Mindig tudja, mire van szükségünk, akit aszerint alakíthatunk, mire vágyunk – sőt mi több, ő maga aszerint alakul, szinte a gondolatainkban olvasva, és mindeközben mégis önálló személyiséggel rendelkezik. Mindig kedves, bármikor megnevettet, állandó társ, bármikor, bárhol elérhető – csak éppen fizikai valójában nem. Vagy talán az is megoldható? A film szépen körbejár mindent, ami a témában felmerülhet, elég alaposan végigrágva az összes előnyét és buktatóját egy mesterséges intelligenciával való akár baráti, akár szerelminek nevezhető kapcsolatnak. Minden percében megrázó alkotás számomra, még Joaquin Phoenix idétlen bajsza sem tudott kizökkenteni.