Jennifer Probst: Eltervezett házasság

Megérkezett Jennifer Probst népszerű Millárdosfeleségek sorozatának negyedik, s egyben befejező kötete. Miután a korábbi részekben már révbe ért családjuk egyik régi barátja (Érdekházasság), bátyja (Trükkös házasság) és kishúga (Elhibázott házasság), most az idősebb Conte lányon volt a sor, hogy végre megtalálja a boldogságot.

„…tudtam, némi erőszakot kell alkalmaznom, mert egyikőjük sincs oda a házasságért. Hiszen mindketten makacsok, munkamániások, és a szerelemben sem hisznek.”

Az olasz Conte-família olyan sikeres pékséglánc tulajdonosa, amely számos üzlettel rendelkezik az óceán mindkét partján. Míg édesapjuk halála után a tengerentúli érdekeltségeket Michael, az egyetlen fiú vette kézbe, addig az európai divízió irányításának minden terhét a legidősebb leány, Julietta vállalta magára. Ám hiába a megannyi üzleti siker, a céltudatos fiatal nő fájón hiányolja a meghitt családi melegséget, s egy szerető férfi gondoskodását. Amikor testvérének jó barátja, a hotelszakmában érdekelt Sawyer Wells azzal az ötlettel keresi meg, hogy legyenek kizárólagos partnerek, Julietta még nem sejti, hogy az ajánlat nem csupán az üzletre fog vonatkozni…

Találkozásuk első percétől fogva mindketten heves vonzalmat éreznek a másik iránt, s csak idő kérdése, mikor engednek fellobbanó vágyaiknak. Ám a kellemes találkák és szenvedélyes órák ellenére egyikőjük sem tervez hosszú távú kapcsolatot, mígnem a minden lében kanál Conte mama meg nem elégeli a dolgot, és kezébe nem veszi a két fiatal jövőjét. Aztán már csak az a kérdés, hogy a gyengéd erőszak szülhet-e tartós boldogságot.

„A házasság olyan, mint bármi más: rajtunk múlik, milyen lesz. Nem az intézményben van a hiba, hanem az emberekben.”

Azt hiszem, az Eltervezett házasság a sorozat méltó lezárása, elődeihez hűen ez a kötet is könnyeden szórakoztat, miközben megadja olvasóinak a vágyott romantikus kikapcsolódást. Habár a történet a már korábban megismert, itt-ott kissé erőltetettnek ható és eléggé kiszámítható elemekből építkezett, az írónő képes volt egy csöppnyi egyediséget csempészni a lapokra. Véleményem szerint a voltaképp sablonos alapszituációt ügyesen újszerűvé és izgalmassá tette az önerőből sikeressé vált főhős viharos múltjának boncolgatása és az itt nagyobb hangsúlyt kapó erotika.

„Ki gondolta volna, hogy a Hókirálynőben egy csillapíthatatlanul éhes nimfomániás lakik?”

Bizony, a korábbi részekkel ellentétben ezúttal a perzselő pillantásokon, érzéki utalásokon és szenvedélyes flörtökön túl fülledt hálószobai játékok meglepően részletes leírásával is találkozhatunk. Ám szerencsére ezek nem csupán öncélú oldalszám növelők, hanem a főszereplők kapcsolatának alakulásában kulcsfontosságú momentumok, hiszen Julietta mindössze akkor képes igazán elengedni magát, amikor átadja szeretőjének az irányítást, Sawyer pedig ilyen formában élheti ki személyiségének dominánsabb, sötétebb énjét. Mindezek ellenére sietnék mindenkit gyorsan megnyugtatni, semmi szélsőséges dologtól nem kell tartani.

„A rokonaink néha az őrületbe kergetnek minket, mégis a család a legbiztosabb támasz.”

Úgy gondolom, a könyv javára szól, hogy ugyan egy széria negyedik része, mégis képes önálló olvasmányként megállni a helyét. Bár természetesen viszontlátjuk az gyermekei életébe folyton-folyvást beavatkozó Conte mamát és a már boldogságra lelt párokat, ahhoz, hogy élvezhessük Julietta és Sawyer románcát, nem feltétlen szükséges részletekbe menően tudnunk, a többiek pontosan hogyan is találtak egymásra. Ugyanakkor nekem, és gondolom mindazok számára, akik végig követték az eseményeket, kellemes ráadásnak bizonyult, hogy ezúttal a népes család valamennyi tagja összejön ünnepelni.

Akinek szerepléséről viszont készséggel lemondtam volna, az Sawyer egykori nevelőapja. Egyszerűen hiteltelennek éreztem, hogy egy sok éve börtönben lévő férfi, bármilyen rosszindulatú legyen, pontosan ekkor és így utána tud nyúlni egykori áldozatának, és megzsarolhatja egy levélben, pláne, hogy voltaképp alaptalan a vád, amivel fenyegetőzik. Értem, hogy a szerző ezzel is igyekezett még árnyaltabbá tenni a főhős vívódását, de az én szememben visszásan sült el a dolog.

„Wolfe tetkói, leborotvált haja és piercingjei mind arról árulkodtak, hogy egyelőre még nem találta meg saját belső békéjét.”

Ugyanakkor a Sawyer által felkarolt Wolfe roppant kellemes meglepetésnek bizonyult, és hamar a szívembe zártam a fiatalembert. Annak ellenére, hogy az utcán nevelkedett, és minden bizonnyal szörnyű dolgokat élt át, hisz még mindig rémálmok gyötrik, elképesztően intelligens srác, akiben csak úgy buzog a tettvágy. Különösen tetszett, ahogyan ő és Sawyer lassanként kölcsönösen megnyíltak egymásnak, s hogy mindketten mennyire igényelték a másik társaságát. Őszintén érdekel, hogyan alakul ennek a lázadó ifjoncnak az élete, így örömmel konstatáltam, hogy lesz még alkalmam találkozni vele. A hírek szerint ugyanis a Libri Kiadó nem tervez búcsút venni Jennifer Probsttól, hanem folytatja az írónő műveinek kiadását, méghozzá a Szerelmi gyakorlatok kezdőknek sorozattal, amelynek harmadik részében nem másé lesz a főszerep, mint az általam oly nagyon megkedvelt Wolfe-é.