Karin Alvtegen: Szégyen

Karin Alvtegen előző könyve bekapott, megrágott, lenyelt majd félig emésztve visszaköpött – a fognyomokat szinte még mindig érzem a lelkemen. Szóval, ha nagyon őszinte akarok lenni, annyira nem vártam az új könyvet, de persze ellenállni sem tudtam neki, hiszen szeretem a lélektani regényeket. Kerülgettem egy ideig, újra és újra kézbe vettem, belelapoztam, letettem, eldugtam, újra elővettem, és közben folyamatosan reménykedtem, hogy találok benne valamit, ami miatt hátat fordíthatok neki, vagy legalább valami kifogást, amiért átadhatom másnak. De nem sikerült. Ami annyira nem lepett meg senkit, aki egy kicsit is ismer. Hát így kezdődött…

A könyv, ahogy azt előre sejteni lehetett, beszippantott, és egészen addig nem eresztett, amíg a végére nem értem. Akkor végre megszűnt a delejes mező, aminek bevallom, rettenetesen örültem, mert nem hiszem, hogy túl sokáig bírtam volna még azt az emberek lelkében lakozó sötétséget, azt a pontosan meg nem határozható, de leginkább az őrülethez hasonlító állapotot, ami olvasás közben szinte bekúszott a bőröm alá. Hogy miért? Mert simán elhiszem, hogy vannak ilyen emberek. Sőt, tudom, hogy vannak, és ami igazán félelmetessé teszi az egészet, hogy szerintem köztünk élnek, csak még nem tudjuk, hogy kik azok. Vagy tudjuk, de nem veszünk róla tudomást. Pedig kéne, mert akkor talán segíthetnénk nekik, talán visszaránthatnánk őket a szakadék széléről, de vajon vagyunk-e elég bátrak ehhez? Aligha. Vagy csak kevesen.

Talán nem túlzok, ha azt állítom, az egyik legfájdalmasabb élmény a szégyen és a belőle fakadó folyamatos bűntudat. Olyan ez, mintha izzó vassal örök bélyeget égetnének az ember bőrébe. Vannak, akik könnyebben feldolgozzák ezeket az élményeket, vannak, akik egész életükben képtelenek túllépni az akár évtizedekkel korábban történteken. Az ő lelkük maradandó károsodást szenved, ami ilyen vagy olyan módon és mértékben, de meghatározza az életüket. És ami a legszörnyűbb, hogy sokan ezeket a sérelmeket senkinek nem tudják, vagy nem akarják/merik elmondani, mert félnek, mert szégyenkeznek, mert bűntudatuk van – vagyis ha jobban megfigyeljük, ez egy öngerjesztő ördögi kör, amiből valaki vagy képes kiszállni, persze segítséggel, vagy örökre ott marad.

Karin Alvtegen regényének főszereplői a múltban átélt traumák fogságában vergődnek, képtelenek feloldani a bennük rejlő érzelmeket, nem kérnek segítséget, hanem saját módszereikkel próbálnak meg legalább látszólag normális életet élni. Monica fiatal, szép és sikeres orvos, aki egy egészen kellemes párkapcsolatban találja magát. Maj-Britt egy idősödő, magányos, megkeseredett ember, aki óriási túlsúllyal küzd, ami miatt egyedül nagyjából még önmagát sem tudja ellátni, ráadásul évek óta nem mozdult ki a lakásból. Nem ismerik egymást, más-más terhet cipelnek, de valami mégis közös bennük: nem tudnak szabadulni a múlt gyötrő emlékeitől, a szégyentől és a bűntudattól. Ki tudja, meddig vegetálnának, ám történik egy tragikus baleset, és érkezik egy fura levél, melyeknek hatására az életük egyik pillanatról a másikra kimozdul a holtpontról…

A lelkük mélyén mindketten megváltást, feloldozást, megnyugvást szeretnének, de nem tudják, hogy kaphatnák ezt meg. Nem látják tisztán a helyzetüket, hiszen a közepén ülnek az egésznek, és külső segítség nélkül esélyük sincs más megvilágításban látni mindazt, ami velük történik. Mi, a külső szemlélők egészen tisztán látjuk, mi lenne a megoldás, de nem mondhatjuk el nekik, hiszen más térben és időben létezünk, más síkon mozog az életünk. És mégis, amikor a belső monológjaikat olvassuk, vagyis az ő szemükön keresztül látjuk az életüket, már-már logikusnak tűnnek a tetteik. Sőt, abban a pillanatban tán még a motivációik is. Vagyis hála a szerző zsenijének, egy határozottan ijesztő, már-már tudathasadásos állapotban találjuk magunkat, ahol eltorzulnak a megszokott értékek, ahol felszakadnak a régi sebek, ahol elmosódik a határ jó és rossz között.

Amikor egy szerzőnek már több könyvét olvastuk, óhatatlanul bizonyos elvárásokkal közelítünk az újabbhoz, összehasonlítunk, megpróbáljuk eldönteni, melyik jobb, vagy éppen rosszabb, hiszen ez is, mint minden, viszonyítás és vérmérséklet kérdése, ám ezzel szerintem hibát követünk el, hiszen ilyenkor nem önálló alkotásként értékeljük az éppen olvasott művet, hanem egy viszonyrendszerben próbáljuk meg elhelyezni, és így talán elsiklunk valami felett, ami fontos. Bevallom, a szerző regényei közül én eddig csak az Árnyakat olvastam, és igen, sokáig én is úgy éreztem, mint oly sokan, akiknek hallottam vagy olvastam a véleményét, hogy az jobb volt, mint ez. Aztán rájöttem, hogy egyik sem jobb vagy rosszabb, egyszerűen más – és ez szerintem nem a véletlen műve…