P. G. Wodehouse: Mr. Mulliner meséi
Írta: Galgóczi Tamás | 2014. 07. 14.
A Ciceró Könyvstúdió újabb Wodehouse novelláskötettel ajándékozta meg a rajongókat, ami teljesen helyénvaló dolog, lévén jön a nyár, és ilyenkor talán a szokásosnál is jobban esik egy kis vidámság. Márpedig ha valamiben biztosak lehetünk az angol szerzővel kapcsolatban, akkor az nem lehet más, mint a jókedv, hiszen írásai már több mint száz éve szórakoztatják a nagyérdeműt, és a jelek szerint többségük a kortalan klasszikus kategóriába tartozik. Írójuk képes volt úgy megírni történeteit, hogy azokon lényegében nem fog az idő – változhatnak a kormányok, fejlődhet a technika, ezek a sziporkák gyakorlatilag ugyanúgy jókedvre derítik az olvasókat, mert helytől és időtől függetlenül rólunk, emberekről szólnak, illetve annyira angol figurákról, amennyire képzeletünk ezt lehetővé teszi. Számomra ő jelenti az angol humort, Benny Hill és a Monty Python csak másodhegedűs lehet mellette.
Bár véleményem legalább annyira sziklaszilárd, mint Bertie Wooster hozzáállása egynémely ruhadarabbal kapcsolatban, az utóbbi két évben megjelent novelláskötetek csekély mértékben elbizonytalanítottak abbéli meggyőződésemben, miszerint Wodehouse regényben volt a legjobb. Merthogy itt vannak ezek a Mulliner-féle sztorik, melyek ugyan kevésbé sziporkáznak a lényegre törő párbeszédekben, és hiányoznak belőlük azok a feledhetetlen szereplők, amelyek turistacsalogató látványosságként benépesítették a vidéki Anglia főúri otthonait, vagy a jobb sorsra érdemes csemetéik londoni lakásait. Mr. Mulliner ellenben remek leírásokkal traktálja alkalmi beszélgetőtársait:
„Lenszőke haja és halványkék szeme volt, viselkedése pedig összességében egy szentéletű, ám bátortalan tőkehaléra hasonlított. Röviden: pontosan az a fajta ifjú segédlelkész, aki a jelek szerint oly gyakori volt a nyolcvanas években, vagy hát akkor, amikor Gilbert A varázslót írta.”
Ezúttal nem a golf jelenti a kapcsolódási pontot ezekben az első ízben 1927-ben megjelent írásokban, hanem a mesélő kiterjedt rokonsága, akik között csak úgy hemzsegnek a fura figurák, ráadásul ezek az alakok vonzzák magukhoz a cseppet sem hétköznapi eseményeket. Ezek közül kilenc szerepel a kötetben, és bár bevallom, a második írás felemás érzéseket keltett bennem, a többi egységesen elnyerte a tetszésemet. Bűbájos rövidkék, melyek között a varázslatos helyeknek az emberekre gyakorolt hatásától kezdve az egymással beszélőviszonyban nem lévő szerelmesek históriájáig sokféle élethelyzet felbukkan.
„Könyörgök, mit jelent az, hogy finom? Megengedem: lehet, hogy ez a rántotta szeretetre méltó. Lehet, hogy derék, hogy jóindulatú. De ha azt hiszi, hogy alkalmas emberi fogyasztásra, akkor újra át kell gondolnia ezt a néztet. Menjen vissza a konyhába, jóasszony, és készítsen újat, de ezúttal tartsa szem előtt, hogy maga szállásadónő, nem szénégető. Jelentős, jól felismerhető különbség van a sült tojás és a hamvasztott tojás között. Erre a különbségre, amennyiben továbbra is azt szeretné, hogy méregdrága szobájának lakója maradjak, igyekezzék a jövőben tekintettel lenni.
A fenti idézet után úgy gondolom, már nem kell semmit sem mondanom. Ezek a novellák tetszetős, szórakoztató darabok, melyek ugyan nem érnek fel a Forduljon Psmithhez! zsenialitásához, de arra minden további nélkül alkalmasak, hogy pár vidám órát szerezzenek az olvasóknak. Márpedig személy szerint ennél többet nem várok el egyetlen Wodehouse-kötettől sem.