Főkép

Néha úgy érzem, túlságosan elcsépeltté vált a „klasszikus” minősítés ahhoz, hogy ténylegesen mutassa a szóban forgó mű értékét, így amikor valóban értékes és maradandó írással találkozom, bajban vagyok, hiszen hiányzik a hozzá igazán illő kifejezés. Ráadásul azt is nehéz meghatározni, mi az, ami kétségkívül kiállta az idők próbáját. Az egyik erre mutató jel valószínűleg az lehet, mennyit mond még mindig nekünk a mű – ha úgy, hogy a saját korunkra tudjuk vonatkoztatni, ha úgy, hogy örökérvényű kérdéseket boncolgat, amelyekre talán évszázadok óta igyekeznek megtalálni a válaszokat akár a legnagyobb gondolkodók is. Asimov érettnek nevezhető korszakának egyik első regénye, A halhatatlanság halála szerintem bizonyos szinten mindkét kritériumnak megfelel.

 

Nem tévedhetek sokat, ha azt feltételezem: a legtöbb sci-fi kedvelő tisztában van vele, hogy a regény az időutazás H. G. Wells által közismertté tett toposzán alapul. Minden másról viszont gyakorlatilag lehetetlen spoilermentesen beszélni, ugyanakkor érzésem szerint a történet úgy is hiánytalan élvezetet nyújt, ha nagy vonalakban ismerjük az eseményeket, hiszen Asimov cselekményvezetési stílusa a bölcselkedés és a klasszikus krimi elemeit vegyíti, és a fordulatokat mindig előkészíti vagy megmagyarázza valamilyen tudományos – dominánsan társadalomtudományi – eszmefuttatás, de legalábbis utalás. Az apróbb csavarokat pedig könnyű elfelejteni, ezért aztán az újraolvasásokkor ugyanúgy fifikásnak tűnnek, ha talán nem is az eredeti meglepetés erejével hatnak.

 

A plusz, amit Asimov hozzáadott az időgép révén lehetővé vált utazások témájához, elsősorban az egymással párhuzamosan létező, egymástól sok esetben nüanszokban eltérő univerzumok ideája, amely lehetővé teszi a történelmet tudatosan alakító kiválasztottak tevékenységét. Ehhez járul még hozzá a paradoxonnak ható ötlet, hogy magának az időutazásnak a felfedezése egy jövőből visszaküldött személynek köszönhető. Mindez a tudományos fantasztikum több későbbi jelentős művében visszhangra talál. A multiverzumok kérdésével Philip K. Dick foglalkozott több novellájában és regényében – azzal az eltéréssel, hogy nála a párhuzamos valóságok sokszor átjárhatóak. A jövőből megváltoztatott történelem témája bukkan fel többek között Stephen Fry Csináljunk történelmet című regényében, a hagyományos téridőn kívül, mintegy istenként tevékenykedő létirányítók pedig Frank Herbert Heaven Makers-ének szereplőihez hasonlatosak.

 

Utólagosan felmerülhet a kérdés, hogy Asimov „örökkévalói” (eternals) vajon az alliteráció (The End of Eternty = A halhatatlanság halála), vagy a vallásos felhangok miatt váltak a mifelénk, Európában inkább a görög-római mitológiában előforduló „halhatatlanok”-ká. Bárhogy legyen, a regényben felvetett egyik komoly kérdés éppen az, hogy van-e joga bárkinek is az emberiség feltételezett legnagyobb boldogságára hivatkozva befolyásolni sorsokat, és végső soron elrabolni mind az egyének, mind az emberi faj szabadságát. Hiszen számtalanszor hallottunk már olyat, hogy valamiféle erkölcsi vagy ideológiai megfontolás miatt a vezetők előnyben részesítik a rendet és biztonságot a veszélyekkel járó kiteljesedésvággyal és identitáskereséssel szemben. Azon pedig, hogy az univerzum haladását az entrópia szabályozta ok-okozatiság vagy valamiféle teleologikus céltól vezéreltség határozza-e meg, azt hiszem, még sokáig, akár az örökkévalóságig vitatkozhatunk.

 

Ha tehát, úgymond, jól olvassuk a regényt, még sokáig érvényes maradhat mindenkori világunkra, így örökbecsűnek, valódi klasszikusnak mondható. Megértéséhez, vagyis inkább elfogadásához azonban mindenképp nyitottság szükséges, mivel tapasztalatom szerint egyre kevesebben hajlandóak elgondolkozni a regényben felvetett kérdéseken, és inkább az ismert és kívülről adott – így szinte mindig hamis – bizonyosságokat választják. Pedig megéri elmerengeni az élet és a világmindenség nagy kérdésein, és ha A halhatatlanság halála hozzásegít ehhez, Asimov már elérte egyik célját. A másikat pedig, nevezetesen azt, hogy szórakoztasson, szinte teljesen biztosan.

 

A szerző életrajza