Főkép

David Case 15 éves angol fiú. Lutonban él a szüleivel és egy éves, Charlie nevű kisöccsével. És a róla szóló regény úgy kezdődik, hogy Charlie kis híján kiesik az ablakon, David épp csak el tudja őt kapni. Az élmény hatására David úgy érzi, hogy a sors üldözi őt, és millió módja lehet annak, hogy hogyan haljon meg. Ezért azt a furcsának ható (de hát melyik 15 éves nem csinál furcsákat?!) megoldást találja ki, hogy Justinra változtatja a nevét (mely így angolul szójátékká lesz), s a külsejét, a viselkedését is átalakítja. Hogy akkor a sors hátha nem talál rá. Persze bárki megmondhatná neki, hogy a dolgok nem így működnek, de szerencsére Rosoff nem elégedett meg ennyivel.

 

Justin a használtruhásnál összefut egy nála idősebb, fura, de vonzó lánnyal, aki nyomban rátukmál egy halom őrült ruhadarabot, emellett pedig folyton fényképezi őt. Ennél kevesebb is elég lehet ahhoz, hogy egy fiú beleszeressen egy lányba, de gyakran ennél jóval több sem elég, hogy igazi szerelem legyen a dologból. Az ő esetükben… nos, a borító tetején van némi spoiler, azonkívül meg igen, mindig van egy első. Szerelemből, szexből, csalódásból is.

 

Pusztán ennyiből is lehetne jó regényt írni, csakhogy ezt Meg Rosoff írta, akinek első könyve, a Majd újra lesz nyár anno akkorát ütött nálam. Annyira egyéni, különleges és emlékezetes volt, hogy nagyon vártam ezt a második regényt. És bár nagyon sok mindenben más, mégis hasonló. Először is, Rosoff meg tud lepni. El tud gondolkodtatni. Képes úgy ásni nagyon komoly kérdések mélyére, hogy hitelesnek és természetesnek érződik, nem pedig valami direkt tevékenységnek. Ő nem a deklaráltan nagy és fontos problémákkal foglalkozik, vagy ha mégis, akkor is azon vetületükkel, amely bárkivel megtörténhet. És ha ő kimond valamit, akkor azt a megfelelő helyen és időben teszi, amúgy nem szájbarágós. Emiatt lehet, hogy sokan nem értik vagy megbotránkoznak a könyvein.

 

Ebben a könyvben elsősorban azt írta meg, milyen kamasznak lenni, milyen a felnőttéválás. Ezernyi könyv szól ezekről, de Rosoff tudja ezt üdítően máshogy. És elborultan, néha félelmetesen, őrülten. Sehol nem írja le, hogy 15 éves korában az ember megőrül egy kissé, és tele van szorongásokkal, félelmekkel. Ehelyett mutat egy fiút, akinek a viselkedése, a reakciói eltúlzottnak tűnhetnek, de csak akkor, ha olyan szerencséd volt/van, hogy nem éltél meg semmiféle lelki kínt tizenévesként – vagy ha nem vagy őszinte magaddal. Nem azt mondom, hogy én ilyen voltam. Kb. semmi, ami Justinnal megesik, nem történt meg velem, és mégis, mindezt én is átéltem.

 

Lehet, hogy az egész csak Justin fejében történik. Hiszen még képzeletbeli kutyája is van, a kisöccse meg kb. mindentudó, még ha nem is tudja elmondani, mert még nem beszél. És ott van Agnes, a kattant fényképész, Peter, a higgadt, zseniális langaléta, két fura-szuper kishuga, vagy Alice, az óriás baknyúl. Meg a fejében hallott hangok, meg a többi. De az eléggé mindegy, hogy mi az, amit képzel, és mi történik meg valójában, pláne egy tinédzser esetében. Vegyük a szüleit: lehetnek szülők ennyire figyelmetlenek? Lehetnek hát, ahogy lehet egy fiatal is annyira magába fordulva, hogy észre sem veszi a külvilágot. Én nem ítélkeznék. De nekem még a regény szürrealitása is tetszett. Meg az, hogy vannak részei, amik pont olyan vadromantikusok, ahogy a Brontë nővérek írtak. Máshol Nick Hornbyt érzem, vagy akár, legyen, Salinger Zabhegyezőjét. De legfőképp Celia Rees (Vágyak évadja), William Nicholson (Rokon lelkek társasága), meg David Almond jut róla eszembe. Csupa remek angol író (kivéve Salingert). Rosoff bezzeg amerikai, még ha Angliában él is.

 

Megértem, ha túl furcsának, bolondnak tartja valaki ezt a regényt. Számomra mégis felszabadító Rosoff őszintesége, nyitottsága, az, hogy szinte költői módon ír. Annyi mindent látok ebben a regényben. Sok olyat is, amit 15 évesen nem láttam volna meg benne, de szinte biztos vagyok benne, hogy akkor is azt gondoltam volna róla, hogy húha, ez a nő tudja, min megy keresztül egy ennyi idős ember.