Celia Rees: Vágyak évadja

Celia Rees-nek ez a negyedik könyve, ami magyarul megjelent, s ez jelzi, hogy az előző három sikert aratott. Az én polcomon is ott sorakozik a Bűbájos Mary, a Farkasszem és a Kalózok!, valami okból mégis a Vágyak évadja lett az első, amit el is olvastam. Így nem tudom összevetni az előzőekkel, ám az írónő úgy nyilatkozott, ez most valami teljesen más. Ha a többi is van ilyen jó, akkor nem csodálom, hogy sikeres lett nálunk is.

Pedig, ha úgy vesszük, ez csak egy újabb szerelmi történet, mely „arról a bizonyos nyárról” szól. Arról, amin a legtöbbünk átesett, így vagy úgy. A körülmények változnak, helyek, időpontok, nevek, de a sztori mindig ugyanaz marad. Valaki először lesz szerelmes valakibe, átéli vele az első szerelem csodáit, majd pedig csalódik. Mindenkinek megvan a maga verziója. És számtalan könyv szól erről. Ez itt, amiről cikkünk szól, a modern ifjúsági irodalomba tartozik, és nekem nagyon tetszett. Egyébként nagyon sokban emlékeztet Betrolucci Lopott szépség című filmjére – ami egyáltalán nem baj.

A főszereplő a 15 éves angol srác, Richard, aki családja szokásos éves dél-walesi nyaralása során megismerkedik egy Clio nevű lánnyal, aki első szerelme, és élete megváltoztatója lesz. Mindez 1976-ban történik, a hippi korszak vége, illetve a punk korszak eleje tájékán. S bár a történet magva örök és változatlan, ezek a körülmények a legkevésbé sem mellékesek.

A fiú egyszerű, konvencionális brit családból származik, így Clio famíliája, a maga bonyolult viszonyaival, hippiket idéző szabadelvűségével szinte sokkoló hatással van rá. A bohém társaság középpontja a lány apja, Jay Dalton, a munka terén igen szigorú, híres festőművész. Körülötte csoportosulnak a legkülönfélébb különc figurák, családtagok és barátok, akik szinte egymásnak adják a kilincset a Vágy-lakban, ebben az ódon kastélyban, ahol Daltonék élik szabályokra, törvényekre sokszor fittyet hányó életüket.

Mindnyájan hatással vannak Richard életére – ahogy ő is hatással lesz rájuk. Persze, mindőjük közül Clio-é a meghatározó szerep. A fiú a réges-régi házhoz tett első nyári kirándulása során, mikor meglepődve tapasztalja, hogy az építmény már nem lakatlan, ismerkedik meg a lánnyal. Már az megpecsételi Richard sorsát, hogy egyáltalán belép a kertbe – arról nem is beszélve, amikor, látszólag véletlenül, újra találkozik Clio-val gyermekkori játszóhelyén, a legendákkal, mítoszokkal övezett, egyszerre igézően szép és félelmetes walesi erdőségben.

Amilyen gátlásos, visszahúzódó a fiú, olyan kitárulkozó és merész a lány. Mi mást is tehetne előbbi, mint hogy beleszeret utóbbiba, ahogy csak egy tinédzser, egy már nem gyerek, még nem felnőtt emberi lény tud?! Celia Rees az első szerelmi tapasztalatokat, a testi szerelmet nagyon finoman, a legkevésbé sem eltúlozva ábrázolja, nem ír le ifjúsági regénybe nem való dolgokat, mégis kellően modern és felvilágosult.

A regény azonban nem csak az első szerelmet és első csalódást írja le olyan megkapó érzékenységgel, hogy az olvasóban elkerülhetetlenül felmerülnek a saját emlékei is. Nem mondom, hogy nem lehet ezt a témát még költőibben leírni, viszont a negédes, cukros romantikának itt – szerencsére – nincs helye.

Sőt, inkább azt mondanám, egy picit élni tanít a könyv (a legkevésbé sem didaktikusan). Mert nem csak ezeket a valóban meghatározó élményeket meséli el; Richardra azon a nyáron ennél jóval több vár. Felkelti ugyanis Clio apjának érdeklődését, aki felkéri, álljon neki modellt. A festő a különleges, sorsfordító pillanatok megragadására törekszik műveiben – ezért festi meg többek között Richard első belépését a kertjükbe.

Ám a dolgok másként alakulnak, mint ahogy Jay (vagy bármely más szereplő) eltervezi. A tragédiát az elejétől fogva sejteti az írónő. Jay-vel mondatja ki a kötet egyik legfőbb konklúzióját: „...az ember nem menekülhet a sorsa elől. (...) Egyszer mindenért megfizet az ember.” 
A művésznek fizetnie kell a múzsa csókjáért, a gyermekből felnőtté váló fiatalnak az első szerelmes tapasztalatokért (épp az ártatlanság elvesztésével), és így tovább.

Közhelyesnek hat így kiemelve – de végül is az ember oly’ sokszor igyekszik megkerülni, tudomásul sem venni a közhelyek nagy igazságait, hogy aztán újra meg újra beléjük ütközzön. Celia Rees mégsem ír közhelyesen, a milliószor elmesélt történetet megragadóan mondja el, és nem „csupán” azért sajátosan, mert beleszövi - részint a festményeken keresztül - a walesi kelta mítoszokat, a festészetet, meg ’76 légkörét, vagy mert minden fejezethez tartozik egy festmény vagy más egyéb, odaillő valami leírása.

Filmszerűen láttat, lényegre törő, de a fontos apró részletekre fogékony operatőrként vagy hangsúlyos ecsetvonásokkal dolgozó festőként viszi az olvasó „tekintetét”, és amit nem mutat meg, nem mond el, azt a kellően érett olvasó érti és érzi. Nem is tudom, egy 15 évesnek milyen lehet ezt a könyvet olvasni, bár azt hiszem, jó, meg hasznos is – de emlékszem arra, nekem milyen volt a magam hasonló történetét megélni. És mindezek fényében azt mondom, a Vágyak évadja ugyanúgy adhat valamit a Richarddal egyidős fiatal olvasónak, és annak, aki már túl van ezeken az éveken, de hatásukat nem feledi.