Főkép

2011. május 1-én boldoggá, majd 2014. április 27-én, az Isteni irgalmasság vasárnapján szentté avatták II. János Pál pápát, szóval egyáltalán nem véletlen, hogy éppen mostanában jelent meg Andreas Englisch (Vatikánra szakosodott német újságíró) könyve, aki közel húsz évet töltött II. János Pál pápa közelében. A teljességhez hozzátartozik, hogy ugyanekkor szentté avatták XXIII. János pápát is, de vele most – bocsáttassék meg nekem – nem foglalkozunk, mint ahogy Paweł Zuchniewicz lengyel újságíró azonos címen megjelent könyvével sem.

 

Ahhoz, hogy valakit szentté avassanak, sok minden szükséges. Először is boldoggá avatják, aminek során nagyítóval keresztül kasul megvizsgálják az illető személy életét és cselekedeteit, illetve kivizsgálják a csodákat, amiket neki tulajdonítanak. De nem ám csak úgy, bemondásra megy a dolog, hanem szigorú feltételek szerint. És hogy mit tekintenek csodának? Bármit, aminek bekövetkeztére semmiféle racionális magyarázat nincs, vagyis kizárólag Isten műve lehet. Szóval, csak hogy tiszta legyen, valójában nem is vizsgálat alá vont személy hozza létre a csodát, hanem csupán közbenjár érte. Ja, és még valami, nemcsak azt vizsgálják, hogy tényleg csoda történt-e, hanem azt is, hogy csakis annak a személynek a közbenjárására következett-e be. Ha a vizsgálat során bizonyosságot nyer a példás életvitel, és legalább egy csoda, megtörténik a boldoggá avatás. Innen már csak egy „apró” lépés, egyetlen plusz csoda felmutatására van szükség, és jöhet a szentté avatás. Kivéve, ha valaki a hitéért halt vértanúhalált, ez esetben ugyanis elegendő egyetlen bizonyított csoda.

 

De mit tekinthetünk csodának a 21. században, amikor a tudomány már szinte mindenre talál magyarázatot? A válasz egyszerű: a megmagyarázhatatlan gyógyulásokat, különös tekintettel olyan betegségekre, ahol a gyógymód jelenleg egyértelműen és bizonyítottan ismeretlen.

 

Aki egy picit is ismeri az 1978. október 16-án pápává választott Karol Józef Wojtyła (II. János Pál pápa) életét, az tudja, hogy nála egyetlen percig sem lehetett kétséges, hogy mindez be fog következni, függetlenül attól, hogy a Római Kúria kardinálisai nem különösebben kedvelték, hiszen számos olyan dolgot csinált, amit elődei nem: pl. a hozzá érkező bíborosokat megölelte, ahelyett, hogy azok a hagyománynak megfelelően letérdeltek volna előtte, nem vitette oda magát hordozható trónján a zarándokokhoz, hanem odament hozzájuk, beszélgetett velük és megölelte őket, focizott a gyerekekkel, mit több, hagyta, hogy azok bújócskázzanak a ruháiban és – micsoda rettenet – utazott, járta a világot, hogy elősegítse a népek és vallások közötti egyetértést, nem véletlenül keresztelték el „utazó pápá”-nak, bocsánatot kért az egyház múltban elkövetett bűneiért, számos embert avatott boldoggá és szentté, és még sorolhatnám, de sem annyi hely, sem annyi idő nem áll rendelkezésemre, hogy teljes legyen a lista. Maradjunk annyiban, hogy ember volt, aki bár határozottan konzervatív nézeteket vallott, bizonyos dolgokban igenis liberális volt, aki szerette az embereket, aki mélységesen hitt abban, amit mondott, és ezzel számos olyan lélekhez is utat talált, akikhez korábban senki. Jobbá tette a világot, nem véletlen hát, hogy ő az eddigi legismertebb és legközkedveltebb pápa, függetlenül attól, hogy ő sem volt tökéletes. De ki az?

 

Mindez, és még sok minden más is ott van Andreas Englisch könyvében, amiről bevallom, soha nem gondoltam volna, hogy el fogom olvasni, mégis megtettem, és nem hogy nem bántam meg, de hálás vagyok érte, hogy lehetőségem nyílt rá, függetlenül attól, hogy miként vélekedek a katolikus egyházról. Mert számomra ez az egész nem az egyházról szól, na jó, mivel a legfőbb egyházi méltóságról szól, talán mégis, sokkal inkább egy emberről, aki 2005. április 2-án bekövetkezett haláláig emberek millióinak szívében tudott reményt kelteni, akitől sokat tanulhatunk – többek között – a toleranciáról, a kitartásról, az alázatról és a tiszteletről. És ami a legszebb, hogy ehhez nem kell hinnünk abban, amiben ő hitt. Sőt, a csodákban sem.