Főkép

A múlt heti gondolatot követve, hadd idézzem Victor Hugót: „A költemény a szívre, az érzékenységre hat, és nem az észre. Az intuitív felismerésre, és nem a logikus érvelésre. Nem bizonyításra törekszik, hanem arra, hogy felkavarja a lelket, és tartós visszhangot keltsen a szívekben.”

 

Néha, amikor a verseket szedem össze, eszembe jut valami – képek egy irodalomóráról, vagy a színész, akinek a tolmácsolásában hallottam, esetleg egy könyv, amiben idézték –, és arra jöttem rá, a versek számomra épp olyan szerepet töltenek be, mint a zene. Bizonyára ismeritek azt a jelenséget, amikor váratlanul felcsendül a rádióban egy dal, amire, a példa kedvéért, először táncoltunk. Egyszerre idéz fel bennünk édes, keserű és vidám pillanatokat, miközben jóleső érzésekkel gondolunk életünknek arra a régen lezárt szakaszára. Csak úgy, ahogyan engem, rendkívül fura mód, a versek ringatnak melankolikus nosztalgiába. Nem gondoltam volna, hogy ennyire fogom élvezni ezt a rovatot, és csak remélni tudom, hogy ezzel az érzéssel nem vagyok egyedül.

 

Ady András Endrét (1877-1919) a huszadik század egyik legjelentősebb magyar költőjének tartják, nem alaptalanul. Bár először újságíróként ismerték, kiemelkedő alakja volt a politikai újságírásnak, leginkább mégis az egyedi kevert ritmusairól, különleges témáiról és elhíresült szerelmeiről ismerjük. Azokról a szerelmekről, amik neki szifiliszt és egyéb kellemetlenségeket, nekünk pedig sok gyönyörű verset eredményeztek.

 

Persze nem lehet ennyivel elintézni az egyik legismertebb költőnket. Komplett köteteteket tölthetnénk meg életével, ecsetelhetnénk jelentős munkásságát, de attól még tény, Ady szerelmes költő volt. Vagy mondjuk úgy, életének igen nagy szeletét tették ki a nők, és ez a verse sem szól másról, mint a beteljesületlen vonzalomról - valaki iránt, akit nem kapott meg igazán. Hogy mennyiben szerelem, mennyiben vágy ez, döntse el ki-ki maga, de tagadhatatlanul árad belőle valami delejesen megkapó, intim és pajkos. Szerethető kombináció.

 

Ady Endre: Be szépre nőttél bennem

 

(Valakinek, akinek kis csőrét máig se kaphattam meg igazán.)

 

Be, nagyra-nőttél,
Be, szépre-nőttél bennem,
Én kidacolt, drága szerelmem.

 

Elfojtanálak,
Ha enyhe volna multam,
De bünöztem, de nem tanultam.

 

Sorsom fokára
Szerelmes ibisz-pelyhek
Most már fészket-kérőn cipelnek.

 

Be, jó dacolni,
Be, jó a cifra bánat,
Be, jó bolondulni utánad.