Főkép

Be kell vallanom, valahol mélyen van bennem egy kis félelem a már nem is olyan új rovat miatt – folyton attól tartok ugyanis, hogy valami eszméletlen butaságot mondok, mert nem vagyok irodalmár. Időnként ugyan belefutok egy hivatalos verselemzésbe, és csak ülök a gép előtt döbbenten, mert én akkor sem tudnék így fogalmazni, ha kimondottan ez lenne a célom; de még mindig hiszek abban, hogy a verseket érezni kell, és szívvel, nem pedig ésszel értelmezni. El lehet veszni a jambikus verssorokban, a haikukban vagy a szabad versekben, de a technikai tudás nem ad megértést, csak becsületes iparosmunkát. És jelenleg inkább írok butaságot, mint sebészi pontossággal felvázolt verselemzést – mert azt már nem a szívemmel írnám.

 

Victor-Marie Hugo francia romantikus költő, regény- és drámaíró, politikus, akadémikus. Bekerült a Felsőházba, az alkotmányozó és a törvényhozó nemzetgyűlésben felszólalt a szegénység, a társadalmi kirekesztettség ellen, a nők és gyerekek emberi jogaiért, a halálbüntetés eltörléséért, a sajtószabadságért. Messze megelőzte korát. Legismertebb regényei A párizsi Notre-Dame és A nyomorultak.

 

A sötétség elrejti a baljóslatú hangok forrását, és csillagtalan éjszakákon az ember hajlamos gonosz lelkeket látni mindenben. Mintha eljönne az ideje meggyónni bűneinket, bevallani vétkünket, és önként a Halál ölelő karjába vetni magunkat. Ösztönös irtózásunk az ismeretlentől néha megmérgezi a levegőt körülöttünk, de az életünk, csak úgy, mint minden más ember esetében, halálba torkollik: létezik valaki, aki számolja a napokat, húzza a strigulákat, és mi segítnünk neki azzal, hogy elfelejtjük, miért is születtünk, és csendesen rettegve figyelünk a hangokra.

 

Victor Hugo: Az éj, az éj, az éj

 

Az éj, az éj, az éj s az éjbe-mélybe halva
Kezdődik csöndesen az óceán siralma
Matróz hajóra kap.
Az ember felzokog, azt mondja «miserére»
S az ég, a lég zokog, felel a bús zenére
És sír-zokog a hab.

 

Sóhajt a sziklagát, mit majd eltorlaszoltak
Csalánok, giz-gazok. Most kelnek ki a holtak
S hallják a síri neszt.
A fertelmes bürök borzong az éji szóra,
Titokzatos szárán kinyíl a mandragóra
S búsan beszélni kezd.

 

Mért reszket a szeder? És mért rí olyan árván
A barlang fája is? Miért könnyez a márvány
Az éjbe mindenütt?
Mindegyikük talán egy bűnös, ősi Káin
S jaj, a fényt keresik itélet éjszakáin,
Könnyük van s nincs szemük.

 

Nyöszörög a hajó, mint az, aki leroskad,
Kéménye nyikorog s fehér és viharos hab
Csap rá, gyönggyel tele,
Az árnyba rák úszik, s tüskés-hal, nagy uszonnyal
És lüktet vemhesen, szörnyekkel és iszonnyal,
A víz vad élete.

 

A mély bozót kiált. S az orkánba kinyílva
Férgektől rágottan üvölt az éjbe Scylla,
Hollócsapat riog.
S a fergetegbe zaj és tompa jaj döcög föl
A lánccsörömpölő és nyirkos tömlöcökből,
Ordítnak a sírok.

 

Ki jár a partokon, ki álmodik e titkos
Órán, mikor e rém kísért s az éji gyilkos
Sunyítva útra kél?
S miért bőg az erdő, e roppant székesegyház,
Miért jajong-hörög, míg lengő kötelet ráz
S halálra kong a szél?

 

Szájak susognak most s füled bal muzsikát hall
És látod az úton, bozontos lombon által,
Temetés megy alant.
Bömböl a szélvihar, ahogy kifér a torkán,
Sápadt sírkerteken sötétedik az orkán.
Ó mondd, kié e hang?

 

Mi e roppant zsoltár és éneke a földnek,
Mit az ég is dalol és senki meg nem ölhet,
Nem fojt el semmise?
A büszke hullám is csak ezt dübörgi karba,
A víz, a nád, a fű ezt zengi fölzavarva,
Mi e bús gyászmise?

 

Ó Elmulás, hallom ijesztő orgonádat,
Min az egész világ minden lármája áthat,
S zátonyzúgás követ.
A billentyűknél a Halál ül, odabújva
S feketét és fehért érint olykor az újja:
Koporsód, sírköved.

 

(Kosztolányi Dezső fordítása)