Wm. Paul Young: A Viskó

„Vannak alkalmak, amikor az ember úgy dönt, hogy elhisz valamit, amit normál körülmények között teljes mértékben irracionálisnak tartana. (...) Talán létezik egy racionalitáson túli világ: a tényekre vagy adatokra épülő gondolkodás szokásos definícióin túli megértés; valami, ami csak akkor tárul fel számunkra, ha átfogóbb képet kapunk a valóságról.”

Szerintem ez is egy olyan könyv, amivel egy adott élethelyzetben kell találkoznunk ahhoz, hogy megfelelően tudjuk értékelni, ellenkező esetben leginkább értetlenül állunk, esetleg dühöngünk, és fel nem foghatjuk, hogy mit esznek rajta a népek annyira. És nem biztos, hogy akkor, amikor találkozunk vele, még ha megfelelő is a pillanat, mindent érteni fogunk belőle, de talán nem is ez a cél, hanem az, hogy elgondolkodjunk az olvasottakon, ebben pedig nincs hiba, még akkor sem, ha egyébként elutasítóak vagyunk.

Sokan mondják, és olvasható is a hátsó borítón, hogy ez egy regény, nem teológiai értekezés, de azért fontos tudni, hogy igenis vallási kérdések vannak benne, ezért illik megfelelő kíváncsisággal és nyitottsággal közelíteni hozzá. Nekem sikerült, és nagyon büszke vagyok erre – akik egy kicsit is ismernek, azok tudják, hogy miért. A történet első fele, az, ami az eltűnéssel kapcsolatos, olyan feszült és izgalmas, hogy a legedzettebb krimi-rajongókat is a könyvhöz láncolja. Én pl. a metrón olvastam, és bizony nagyon-nagyon nehezemre esett odafigyelni, nehogy tovább utazzak a kelleténél. Faljuk a mondatokat, mert tudni akarjuk, mi történik, és bár tudjuk, hogy nem lehet jó vége, mert ez nem egy tündérmese, azért végig reménykedünk, hogy mégis. Miközben az apa vergődését olvassuk, folyamatosan kúszik fel a gerincünk mentén a rettegés – nem tudjuk megmondani, mitől, de rettegünk, szinte megbénulunk tőle, sem cselekedni, sem gondolkodni nem tudunk, és ha nem figyelünk, bizony összecsapnak a fejünk fölött a hullámok, és mi könnyen azon kapjuk magunkat, hogy tehetetlenül süllyedünk. Döbbenetes élmény – legalábbis számomra az volt.

„Ha megbocsátasz, megszabadulsz valamitől, ami elevenen felemészt téged: ami pusztítja az örömödet és a teljes és őszinte szeretetre való képességedet.”

Ez a megbocsátás dolog nagyon nehéz. Tudom ez nem újdonság, meg totálisan közhelyesen is hangzik, de tényleg így van. Különösen olyan helyzetben, amibe a történet főszereplője, Mac kerül, aki elveszíti a kislányát. Nem is tudom, hogy én képes lennék-e rá, de azt hiszem, némi segítséggel és idővel igen. Ha valakit elveszítünk, általában a szomorúság mellett dühösek vagyunk – nagyjából mindenre és mindenkire, szidjuk Istent, még ha nem is hiszünk benne, szeretnénk, ha valaki elárulná nekünk, miért is történt mindez, közben pedig magunkhoz öleljük és dédelgetjük a haragunkat, mert azt hisszük, ez segít túlélni a hiány fájdalmát, az ürességet, amit a veszteség jelent, és közben olyanokat is megbántunk, akiket nem kéne. Bezárkózunk a saját kis világunkba, és bár vágyunk a társaságra, mégis elutasítóak vagyunk. Meggyőződésem, hogy ha a könyv akár csak egyetlen szülőnek is vigaszt nyújt, vagy segít feldolgozni a traumát és elfogadni az elfogadhatatlant, igenis volt értelme, hogy elkészült, függetlenül attól, hogy egyébként ki mit gondol róla. Lehet szkeptikusnak lenni, lehet füstölögni a hibáin, lehet szidni egyes elemeit, vagy akár az egészet, de aki ilyet tesz, kérem, nézzen jó mélyen magába – de aztán ne fordítsa el a fejét, ha esetleg valaki visszanéz…

„Az, hogy ki vagy, mindig magasabb rendű annál, aminek látszol – annál, ami csak úgy tűnik, hogy van. Mihelyt elkezded valóban megismerni azt a személyt, aki – a te előítéleteid alapján – egy nagyon szép vagy egy nagyon csúnya arc mögött megbújik, akkor a felszín elkezd elhalványulni, míg végül egyáltalán nem lesz jelentősége.”

Az is lehet, hogy a könyv maga nem fog segíteni a veszteség feldolgozásában, egyszerűen csak elindít az úton, aminek a végén bekövetkezik a megbocsátás. Lehet, hogy nem kapunk minden kérdésünkre választ, de néhányra biztosan. Lehet, hogy nem értünk meg minden összefüggést, de ez nem is célunk, elég, ha a minta elkezd összeállni, a többi menni fog magától – idővel mindenképpen. A viskóban töltött idő leírása meglepően könnyed, szinte már csevegésszerű, ezen elsőre talán meg fogunk ütközni, és úgy érezzünk, hogy elbagatellizálja a dolgokat, de nem, sokkal inkább megkönnyíti, hogy befogadjuk mindazt, ami történik és elhangzik. Olyan, mintha a korábbi részek feszültsége és izgalma elpárologna, és helyette körbevenne minket egy biztonságos, meleg, otthonos közeg, ahol végre szabadon ereszthetjük az érzelmeinket – és vele együtt a könnyeinket.

„Soha ne becsüld alá a könnyek csodáját! Ezek a gyógyulás vizei és az öröm folyamai lehetnek. Néha a könnyek a legmegfelelőbb szavak, amiket a szív szólni képes.”