Godzilla (film)

Hollywoodnak bevett és jól bevált szokása, hogy bizonyos témákhoz és történetekhez újra és újra visszatérjen, fokozottan igaz ez a blockbusterekre: ami egyszer (netán kétszer, háromszor) sok nézőt, és persze sok pénzt hozott, azt nem érdemes sokáig hagyni a szekrény mélyén porosodni. Immár tizenhat év telt el a kilencvenes évek egyik jellemző akciófilmje, Roland Emmerich 1998-as Godzillája óta, úgyhogy éppen itt volt az ideje egy remake-nek.

Az amerikai-japán koprodukcióban készült film jól sikerült főcímében tudományos feljegyzések képei sorjáznak, többek között évszázados rajzok és írások nem létező szörnyekről, melyek dinoszauruszokat ábrázoló skiccekkel, vagy éppen Charles Darwin fő művének lapjaival, A fajok eredetével keverednek. Aztán a második világháborút követő, a Bikini-atollnál végrehajtott kísérleti atomrobbantások képsorai következnek, néhány elejtett utalásból pedig már ekkor nyilvánvalóvá válik, hogy ezeket a bombákat nem éppen kísérletezés, hanem az óriási szörny, Godzilla elpusztításának céljából robbantották fel.

A történet 1999-ben indul, amikor is a Fülöp-szigeteken igen különös csontvázra, és valamiféle tojásnak tűnő dologra bukkannak egy bányában - itt lép a színre először Dr. Ichiro Serizawa (Ken Watanabe), aki természetesen még később is szerephez jut. Ezt követően pedig már Tokióban vagyunk, ahol egy atomerőműben szörnyű tragédia történik, a halálos áldozatok között pedig ott van Sandra Brody (Juliette Binoche) is, aki férjével, Joe-val (Bryan Cranston) együtt az erőműben dolgozott. A megözvegyült tudós férj egyedül marad kisfiukkal, Forddal, és nem tudja magát túltenni az eseményen. Olyannyira, hogy tizenöt évvel később, az immár felnőtt és családfő Fordnak (Aaron Taylor-Johnson) vissza kell térnie Japánba san francisco-i otthonából, hogy segítsen apjának, az ugyanis engedély nélkül lépett be a korábbi erőmű körüli lezárt területre, mert utána akart járni az egészen gyanús és nyugtalanító jeleknek, amiket észlelt, éppen olyanoknak, mint tizenöt évvel korábban.

Innentől tovább bonyolódik a történet, majd persze össze is állnak a puzzle darabjai, a végső képről pedig csak annyit árulnék el, hogy ezúttal Godzilla talán nem is annyira rossz, mint első ránézésre gondolnánk. Az események háttere mindenesetre talán alaposabban és jobban kidolgozott, mint a ’98-as verzió esetében volt, egészen érdekesen modernizálták a történetet, melynek tudományos indoklása természetesen nem létező elemekből építkezik, elfogadásához így kellő rugalmasság szükséges, de ez utóbbi talán elvárható egy városokat leromboló szörnyet felvonultató film nézőitől. A filmnek van valamiféle retró hangulata, amellett, hogy a klasszikus szörnyes filmek képsorait idézi, Godzilla testi valója is sokkal jobban hasonlít az eredeti japán verziókra, mint a legutóbbi amerikai filmre, melynek szörnye inkább hajazott egy T-Rexre: így talán könnyebb volt meglovagolni a Jurassic Park óriási sikerét.

Egy akciófilm esetében nem vár a néző Oscar-esélyes színészi alakításokat, mégis a film egyik gyenge pontja a színészekben rejlik. Igazán neves alak nincs a filmben, ha Ken Watanabét, az amerikai filmekben egyik legtöbbet foglalkoztatott japán színészt, vagy a nyúlfarknyi szerephez jutó Juliette Binoche-t nem számítjuk. A főszereplő, Aaron Taylor-Johnson kissé súlytalan, nála talán erősebb a feleségét, Elle-t alakító Elizabeth Olsen, a híres-hírhedt ikerpár, Mary és Kate-Ashley húga. Aki alakításával sorukból kiemelkedik, az nem más, mint a megözvegyült tudóst megformáló Bryan Cranston, színészet szempontjából ő menti meg a filmet.

A film másik gyenge pontjának különféle következetlenségeket kell tekintenünk, melyek valamiért majdnem minden ehhez hasonló akciófilm velejárói, és amiknek részletes ismertetésétől a spoilerezés elkerülése érdekében eltekintenék, legyen elég annyi, hogy legtöbbször az embereket védeni szándékozó katonaság őrülten bugyuta és ezzel együtt hihetetlen döntéseiről, vagy éppen a polgári lakosság evakuálásának amatőr levezényléséről van szó. Ugyanígy a főhős kissé sokszor kerül egészen véletlenül szuperhősökre jellemzően meghatározó szerepbe, de ez már csak az akciófilmek jellemzője. Ha ezeken képesek vagyunk átsiklani, akkor már csak egy-két gyengébben sikerült dialógus, vagy túlságosan hatásvadász mondat zavarhat be, mindezekért kárpótol azonban a látvány.

Egy ehhez hasonló film esetében ugyanis nyilvánvalóan nagy hangsúly van a képi elemeken, ezen áll, vagy bukik minden: jelen esetben pedig a látvány különösen erősre sikerült, és képes elvinni a hátán a filmet. Amellett, hogy a számítógépes animáció a technika jelenlegi csúcsát jelentve lélegzetelállítóan képes vászonra vinni városokat romboló monumentális szörnyeket, egyedi színt adó megoldásokkal is operáltak az alkotók. Az operatőri munka kiváló, jellemzi a különféle, apró részletek megmutatása, illetve a szörny apránként, mindig egy kicsivel többet megmutató felvezetése. Ami viszont a 3D-vel kiegészülve igazán fokozza az élményt, az a nézőt az események közepébe hajító, ha nem is dokumentarista, de mindenképpen nagyon realista látásmód - sok-sok olyan képsor kapott helyet a filmben, amikor a szereplőkhöz hasonlóan éppen menekülő tömegből, száguldó buszról, hajóról, vagy éppen egy zuhanó ejtőernyős szemszögéből látjuk Godzillát, elhitetve ezzel, hogy mi is éppen az életünkért küzdünk.

A remekre sikeredett látványt hozzáillő zene teljesíti ki, melyben természetesen a doboknak jut a legnagyobb szerep. A filmben sok utalás kapott helyet, így a mindenképpen gondolkodni vágyó néző is kap valamit: a filmben történő tizenöt éves ugrás nyomán elmerenghetünk a technológiai fejlődésen, hol vannak ugye már a kilencvenes évek a filmben szerephez jutó floppy lemezei; vagy Godzilla és a főhős Ford sorsa mintha azonos lenne, szinte mindig ugyanakkor állnak vesztésre, vagy sejlik fel előttük a végső győzelem. Emellett az otthonuktól és családjuktól hosszú hónapokat távol tölteni kénytelen amerikai katonák sorsa; az atomenergiában rejlő veszélyek bemutatása (a japán helyszínnek köszönhetően rögtön felbukkan Fukusima emléke); sőt, a film egy pontján a témának és a résztvevő országoknak köszönhetően kihagyhatatlan Hirosima emléke is előkerül.

A Godzilla nem több, mint amit címe alapján minden néző vár tőle: akciófilm. Ennek megfelelően kell kezelni, amit egyébként maguk az alkotók is megtettek, nem akartak többet, mint amit a téma enged. A végeredmény így – hibái ellenére is – egy élvezhető, kiemelkedően látványos és a Godzilla-téma gyökereihez visszanyúló mozi lett, ami talán megadja a kétezres évek kisfiúinak azt, amit a kilencvenes évek Godzilla filmje a korszak gyerekeinek: havi rendszerességű két órás elfoglaltságot, amit immár nem a tékából kikölcsönzött VHS-en és tévén, hanem IMAX 3D-ben vagy a számítógépek LED monitorain néznek majd meg újra és újra.