Alexandra Harris: Virginia Woolf

„Vagy nyomorult leszek, vagy boldog; dagályos, érzelgős teremtmény, vagy egy olyan író, akinek a sorai egy napon perzselni fogják az oldalakat.” Virginia Woolf (akkor még Virginia Stephen) egy 1907-ben írt levelének részletével kezdi biográfiáját Alexandra Harris – nagyon jó érzékkel kapva el azt a bizonytalan, fájdalomteli, mégis elszánt és leplezetlenül nagyra törő hangot, ami már akkor sajátja volt az írónőnek. Annak az írónőnek, aki később valóban felperzselte az oldalakat, megújította az angol regényírást, szinte feldolgozhatatlan mennyiségű esszét, levelezést, naplót és kritikát hagyva az utókorra – és egy rejtélyt. Mert ki is volt ő, a Mrs. Dalloway melankolikus, ugyanakkor gunyoros, éteri esztétikájú szerzője? Lila ködbe burkolózó bölcsész, kifinomult esztéta, aki nem tudott megbirkózni a hétköznapok kihívásaival? Bántalmazott fiatal nő, aki soha nem heverte ki kora fiatalsága tragédiáit? Éles szemű gondolkodó, aki látta maga előtt a keserű jövőt? Kísérletező kedvű, játékos, művelt, az irodalmi és társadalmi tradíciókat tisztelő, ám azokkal mindenáron leszámolni kívánó, ugyanakkor saját depressziója árnyékából kitűnni teljesen soha nem tudó alkotó?

Alexandra Harris az életút és a művek párhuzamba állításával, az áthallások módszeres felfejtésével, rengeteg regény- és naplórészlet felhasználásával próbál választ találni ezen kérdésekre – és lehetőség szerint az olvasó elé állítani egy új, teljesebb, árnyaltabb Virginia-képet. „Az volt a tervem, hogy ez legyen az első állomás mindazoknak, akik még nem ismerik Woolfot, és ez a könyv további olvasásra bátorítsa őket. Remélem, néhány friss, új gondolatot (vagy kétséget) ébreszt majd azokban az olvasókban is, akik már jól ismerik az általam bemutatott anyagot” – írja a szerző műve előszavában. Bátor vállalkozás. Voltak is kétségeim eleinte, mégis: azt kell mondjam, Harris sikerrel teljesítette vállalását.

Amiben a legnagyobb segítsége maga Virginia Woolf volt. Nem csupán a beemelt Woolf-szövegek mennyisége meglepő, hanem az a már-már tévedhetetlen érzék is, amivel Harris válogatott – bemutatva a regényírót, az esszéistát, a politikai gondolkodót, a magánembert; a szerető hitvest és a lángoló szerelmest; a gyakorlatias üzletasszonyt és a betegségtől tépázott entelektüelt egyaránt. A szerző nem titkolt célja leszámolni az utóbbi fél évszázad számos leegyszerűsített Woolf-képével, melyek ahelyett, hogy közelebb vittek volna minket az írónő megértéséhez, leginkább csak elidegenítették tőle az olvasókat. Hiszen ilyenből nem egy akadt. „Az átpolitizált, feminizált, romanticizált, megbosszult halott Virginia Woolf ellentétes ügyek vezéralakja lett. Erőteljes jel és jelkép volt olyanok számára is, akiknek fogalmuk sem volt arról, mit is írt.” Harris nem hallgatja el a kényes életrajzi momentumokat, ám nem is dimenzionálja túl őket; helyén kezeli Woolf saját korában falakat rengető, ma már-már avíttas feminizmusát; nyíltan ír a nővére iránti féltékenységéről és a saját család iránti vágyáról; bemutatja a barátokhoz, pályatársakhoz, vetélytársakhoz fűződő viszonyát.

S persze megelevenedik a lapokon maga a környezet is: a híres-hírhedt Bloomsbury-kör, a legendává érlelt férj, az Orlando mintájául szolgáló Vita Sackville-West. Örök polémia tárgya az olvasók és irodalomkutatók közt egyaránt, hogy a műveket kell-e, lehet-e függetleníteni egy-egy alkotó életútjától – nos, Woolf egyike tán azon keveseknek, kiknek esetében ez a kérdés fel sem merül. Lehet persze, de felesleges. Sőt, botorság. Műveit olyannyira átszövik az életrajzi elemek, a saját tapasztalások; a hang olyannyira személyes, hogy ha nem ismerjük az ihlető forrást, hát maguk a regények vezetnek el minket óhatatlanul az életrajzhoz.

Ugyanakkor mintha a regények maguk is kézzel-lábbal kapálóznának az egyértelmű megfeleltetések ellen. Ahogy Harris írja: „Woolfot olvasva minden alkalommal más és más kap nyomatékot”. Tán ennek is köszönhető, hogy a szerző nem megy bele az egyes művek elemzésébe, nem ad kezünkbe segédanyagot a befogadáshoz, nem húz egyenlőségjeleket, inkább csak felvázol olyan lehetséges kapcsolódási pontokat, melyek a Woolffal ismerkedőknek mankóként szolgálhatnak, az életmű jó ismerőit pedig valóban új kérdésfeltevésekre ösztönözhetik – ilyenformán gyakorlatilag kitaposva az utat az újraolvasásoknak. Ha van negatívuma a könyvnek, hát leginkább ez: rajongóként az ember igen nehezen állja meg, hogy ne vegye le a polcról azonnal A világítótorony vagy a Mrs. Dalloway példányát. Ha hihetünk Harrisnek (s miért ne?) épp az egyértelmű megfejthetőség hiánya, a művek együtt-változása az olvasóval a titka Woolf egyre növekvő népszerűségének. „De talán jobb, ha nem vesszük még őt nagyon kényelmesen. (…) Halála után hetven évvel még mindig előttünk jár, és maga után hívogat bennünket.”

És hívogatna, még sokfelé – ha például rendelkezésünkre állna a teljes életmű magyarul. E kötet olvastán néhol konkrétan a sírás kerülgetett amiatt, mennyire hiányos a magyar Woolf-kiadás – s ezáltal mennyire torz valójában a mi képünk (is) Woolfról. Akit angolszász nyelvterületen nem csupán regényíróként ismernek, hanem kora legnagyobb esszéistájaként és kritikusaként is. Hogy vajon okkal-e, annak megítélésében minimum nehézséget okoz a The Common Reader címen megjelent kritika-gyűjtemények magyar kiadásának teljes hiánya, valamint hogy az angolul hat kötetben összegyűjtött esszékből csupán egy válogatáskötet jelent meg nálunk, A pille halála címen, még a nyolcvanas években (manapság gyakorlatilag hozzáférhetetlen). És akkor az öt kötetre rúgó naplókról és a hat kötetbe gyűjtött levelezésről szó se essék. Arról pláne ne, hogy – bár van nekünk is kiváló Woolf-monográfiánk Bécsy Ágnes tollából (Virginia Woolf világa) – magyarul nem olvasható sem Quentin Bell megkerülhetetlen Woolf-életrajza, sem Hermione Lee kilencvenes években megjelent, átfogó, a kritika által szinte egyöntetűen a legjobbnak tartott munkája az írónőről.

Alexandra Harris olvasmányos életrajza ráirányítja a figyelmünket Woolf életművére – már csak az a kérdés, ráirányítja-e a magyar könyvkiadás figyelmét a hiányokra. Ehhez persze kellünk mi, olvasók is. Én csak remélni tudom, hogy akár e mű hatására minél többen veszik kézbe Virginia Woolf regényeit – s akkor hátha elindul egyfajta kiteljesedés…