Beleolvasó - John le Carré: A panamai szabó

Fülszöveg:

Harry Pendel a panamai Pendel & Braithwaite úri szabóság karizmatikus tulajdonosa, akinek ollója mindenkinek szabott már legalább egy öltönyt Közép-Amerikában, aki számít; a kövérkés és titokzatos Andrew Osnard pedig kém, kettős küldetéssel. Az egyiket kormányától kapta: rajta kell tartania szemét a panamai belpolitikai eseményeken, hiszen a Panama-csatorna 1999. december 1-jén amerikai kézből a helyiek irányítása alá kerül. Másik tervéről azonban csak egyedül ő tud: ki akarja használni az alkalmat, hogy végre megszerezze magának a vagyont, ami meglátása szerint kijár neki.

A két férfi világának szereplői ugyanazok, ám az teljesen más, hogyan látják és láttatják ezeket a szereplőket - az eseményekről nem is beszélve, amelyek vagy megtörténtek, vagy nem, esetleg csak úgy tűnik, mintha megtörténtek volna...

 

John le Carré briliáns könyve - amelyből film is készült Geoffrey Rush és Pierce Brosnan főszereplésével - nemcsak elsőrangú kémregény, hanem maróan pontos szatíra a kémkedés világáról, és arról, ki meddig megy el, hogy magát és környezetét becsapja.

 

Részlet a regényből:

Teljesen jelentéktelen, szokásos péntek délután volt a trópusi Panamavárosban egészen addig, míg Andrew Osnard be nem robbant Harry Pendel üzletébe, hogy mértéket vetessen egy öltönyre. Mielőtt berobbant, Pendel volt valaki. Miután Osnard kirobogott, Pendel már egészen másvalaki volt. A két időpont között pedig összesen hetvenhét perc telt el, az ecclesi Samuel Collier által készített mahagóniburkolatú óra szerint, mely egyike volt a számos antikvár berendezési tárgynak a Pendel & Braithwaite Co.-nál, Limitada, Királyi Úriszabóság, egykor a londoni Savile Row-n, jelenleg pedig a Vía Españán, Panamavárosban.

Vagyis majdnem ott. Annyira közel az Españához, hogy az már egyre megy. P&B, a jó hangzás végett.

 

A nap pontosan hat órakor kezdődött, Pendel ekkor ébredt a láncfűrészek, építkezés és forgalom zajára, mely a völgyből szüremlett föl, s a Fegyveres Erők Rádiójából dübörgő erőteljes férfihangra. – Én ott se voltam, mások voltak, két pasas, és a nő ütött először, és különben is közös megegyezéssel történt, bíró úr, kérem – hadarta bele a hajnalba, mert valamiért, maga sem tudta miért, a küszöbönálló büntetés előérzetére ébredt. Aztán eszébe jutott, hogy fél kilencre találkozót beszélt meg a bankárjával, és kipattant az ágyból. Louisa, a felesége feljajongott: – Ne, ne, ne! –, s a fejére húzta a takarót, mert rendkívül rosszul bírta a reggelt.

– Miért ne lehetne egyszer már „Igen, igen, igen” a változatosság kedvéért? – kérdezte Pendel a tükörbe nézve, mialatt arra várt, hogy felmelegedjen a víz. – Elkelne egy kis optimista szellemiség, hát nem, Lou?

Louisa csak nyögött, de teste meg sem moccant a takaró alatt, úgyhogy Pendel pimasz szóváltást kezdeményezett a rádió hírbemondójával a maga mulatságára, hogy így verjen némi lelket magába.

– Az Amerikai Egyesült Államok Déli Kommandójának parancsnoka tegnap este ismételten kijelentette, hogy az Egyesült Államok tiszteletben tartja Panama iránti szerződéses kötelezettségeit mind elvi, mind pedig gyakorlati síkon – zengte férfias méltósággal a bemondó.

– Smonca lesz ez, aranyom – torkolta le Pendel, miközben az arcát szappanozta.

– Ha nem smonca volna, akkor nem kellene állandóan ismételgetnetek. Jól mondom, tábornok úr?

– Panama elnöke tegnap Hongkongba érkezett, itt kezdi kéthetes látogató körútját a dél-ázsiai fővárosokban.

– Tessék, tessék, szeretett főnököd – szólt Pendel, s nyomatékképpen színpadiasan fölemelte szappanos fél kezét.

– Kíséretében hazai gazdasági és kereskedelmi szakértők csoportja, közöttük a Panama-csatorna tervezési és fejlesztési főtanácsadója, dr. Ernesto Delgado.

– Na, ez derék, Ernie – mondta Pendel elismerően, fél szemmel a feleségét lesve.

– Hétfőn az elnöki küldöttség Tokióba indul tovább, ahol tárgyalásokat folytatnak a panamai japán befektetések növeléséről – folytatta a híradó.

– A gésák pedig egészen odáig lesznek – mormolta Pendel halkabban, a bal orcáját borotválva. – Odáig, a mi dögös Ernie-nktől!

Louisa erre azonnal fölébredt. – Harry, nem szeretem, ha így beszélsz Ernestóról. Még viccből se. Kérlek.

– Nem, nem, szívem. Nagyon sajnálom. Többé nem teszem. Soha többé – ígérte, miközben óvatosan lavírozott az orra alatti kényes területen.

Louisa azonban nem békélt.

– Miért nem fektet be Panama Panamában? – siránkozott, félredobva a takarót. Egyenes háttal ült az ágyban, az anyjától örökölt fehér vászon hálóingben.

– Miért van szükségünk ehhez ázsiaiakra? Elég gazdagok vagyunk mi is. Csak ebben a városban százhét bank van, hát nem igaz? Miért nem használhatjuk a saját drogpénzünket, hogy gyárakat, iskolákat, kórházakat építsünk magunknak?

A „mi” nem szónoki fordulatként szerepelt. Louisa a Csatornazónából származott, ott is nőtt fel, azokban az időkben, mikor a Zóna szerződéses alapon mindörökre amerikai területnek számított, bár mindössze tíz mérföld széles, ötven mérföld hosszú volt, s minden irányból a lenézett panamaiak özöne vette körül. Az apja hadmérnök volt, akit a Csatornához vezényeltek, majd korai nyugdíjazása után a Csatorna Társaságnál lett tisztviselő. Boldogult anyja pedig liberális hittantanár volt a Zóna egyik szegregált iskolájában.

– Ismered a mondást, szívem – vágta rá Pendel, aki éppen a füle alatt borotválkozott, két ujjal eltartva a cimpát. Úgy borotválkozott, ahogy némelyek festenek, imádta a művelethez tartozó tégelykéket, ecseteket. – Panama nem ország, hanem kaszinó. Ismerjük a tulajokat. Sőt, te nekik is dolgozol, hát nem?

Tessék, már megint. Sosem bírt magával, ha a rossz lelkiismeret gyötörte, Louisa pedig éppolyan óhatatlanul fölpaprikázódott ilyenkor.

– Nem, nem, Harry. Én Ernesto Delgadónak dolgozom, és Ernesto nem tartozik ezek közé. Ernesto egyenes ember, idealista, azért küzd, hogy Panama szabad és szuverén állam lehessen valamikor a nemzetek közösségében. Nem úgy, mint ezek, akik elvigéckedik az ország örökségét. Ernesto nagyon ritka jellem. Páratlan.

Pendel titkon elszégyellte magát. A zuhanyozóhoz lépett, és a vízbe dugta a kezét.

– Már megint nincs nyomás – közölte derűsen. – Úgy kell nekünk, miért költöztünk hegyre.

Louisa kikászálódott az ágyból, és lerántotta a hálóingét. Magas, hosszú derekú asszony volt, sűrű sötét hajú, feszes keblű, akár egy sportlédi. Ha megfeledkezett magáról, csodaszép tudott lenni, de amint észbe kapott, meggörnyedt a válla, és komor kifejezés ült ki az arcára.

– Egyetlen tisztességes ember – lamentált, miközben a nejlonsapka alá tömködte a haját. – Ennyi kell ahhoz, hogy működjön ez az ország. Egyetlen tisztességes ember, de az legyen Ernesto-kaliberű. Nem kell több szónok, nem kell több egomániás, bőven elég egy rendes, erkölcsös, keresztény fickó. Egyetlen valamirevaló, épelméjű adminisztrátor, aki nem korrupt, aki képes megbirkózni az útjavítással, a vízvezeték-hálózattal, a szegénységgel, a bűnözéssel, a drogokkal. Aki meg bírja őrizni a Csatornát, ahelyett, hogy kiárusítaná. Ernesto őszintén igyekszik, hogy ilyen ember legyen. Úgyhogy csak ne beszéljen róla csúnyákat senki, te sem.

Pendel gyorsan, mégis szokása szerint gondosan öltözködött, és a konyhába sietett. A panamai középosztálybeli családokhoz hasonlóan ők is egy sor szolgát tartottak, ám hallgatólagos puritanizmusuk mégis megkívánta, hogy a reggelit a ház ura készítse el. Buggyantott tojás és pirítós Marknak, bagel és krémsajt Hannah-nak. Közben kiadós részletek a Mikádóból, méghozzá egész kellemesen előadva. Pendel imádta a zenét. Mark már felöltözve körmölte a leckéjét a konyhaasztalnál, Hannah-t viszont úgy kellett kiimádkozni a fürdőszobából, ahol az orrára nőtt pattanás miatt kesergett.

Aztán vádaskodások és búcsúzkodás forgatagában Louisa szépen felöltözve, de már késésben munkahelyéről, a Panama-csatorna Bizottság adminisztrációs központjából, beugrik a Peugeot-jába, Pendel pedig rohan a Toyotához a gyerekekkel, s lóhalálában indulnak az iskolába, robognak le a meredek hegyoldalon a főút felé, balkanyar, jobbkanyar, balkanyar, pattog a négykerékmeghajtású, míg Hannah a bageljét majszolja, Mark pedig továbbra is a leckéjével birkózik. Pendel szabadkozik a rohanás miatt, sajnálom, srácok, hajnali dzsemborira várnak a pénzemberek, s magában búsul, hogy miért is beszélt olyan közönségesen Delgadóról.

Nyílegyenes száguldás a főúton, a rossz sávban, az operativónak köszönhetően, mely szerint a belváros felé igyekvő ingázók mindkét sávot használhatják. Aztán élet-halál küzdelem a mellékutcákon nyüzsgő forgalomban, el a sok észak-amerikai stílusú ház mellett, szakasztott akár az övéké, el az üveg-műanyag paloták mellett, Charlie Pops, McDonald’s, Kentucky Fried Chicken, no meg ott a vidámpark, ahol Mark tavaly június negyedikén a karját törte egy dodzsemütközetben, s amikor a kórházba siettek vele, az tele volt tűzijáték-balesetes kölykökkel.

Aztán elszabadul a pokol, Pendel mindent tűvé tesz egy negyeddollárosért a piros lámpánál rózsát áruló fekete fiú számára, s végül mindhárman vadul integetnek az öregnek, aki már jó fél éve álldogál ugyanazon az utcasarkon, s a nyakába akasztott táblán hirdeti, hogy kétszázötven dollárért eladná a hintaszékét. Megint mellékutcák jönnek, először Markot teszik majd ki, útjára indítva a Manuel Espinosa Batista bűzös forgatagába, el a Nemzeti Egyetem mellett, lopott, vágyódó tekintetet vetve a hosszú lábú, fehér blúzos, hónuk alatt könyveket cipelő lányok felé, tudomásul véve a del Carmen templom marcipán-tortadísz pompáját – jó reggelt, Jóisten –, életét kockáztatva át a Vía Españán, hogy végül megkönnyebbülten vesse magát az Avenida Frederico Boydba, onnan a Vía Israelre, mely a San Francisco felé halad, a közlekedés a Paitilla reptér felé áramlik rajta, jó reggelt, drogkereskedelmi hölgyek és urak, akik kedvéért az a sok szép privát repülőgép jár ide, ott sorakoznak leparkolva a düledező épületek, kóbor kutyák és csirkék között, és most húzd meg magad, figyelem, óvatosság, lélegezz egyenletesen, a latin-amerikai zsidóellenes bombamerényleteknek megvolt a hatásuk, azok a kemény arcú fiatalemberek az Albert Einstein kapujánál nem véletlenül állnak ott, ügyelj magadra. Mark kipattan a kocsiból, kivételesen nincs elkésve. – Itt hagytad, tökfej – kiált Hannah, és utánalódítja a hátizsákját. Mark elballag, csak semmi érzelemnyilvánítás, ha csak egyet int a kezével, azt már érzelgésnek ítélnék a kortársak.

Vissza a hangzavarba, a csalódottan tülkölő rendőrszirénák közé, buldózerek, nagyteljesítményű fúrógépek morgása-visítása közé, a kéjjel fuldokló harmadik világbeli trópusi nagyváros eszetlen harsogásába, röfögésébe, hőbörgésébe, a koldusok, rokkantak, törülköző-, virág-, bögre- és süteményárusok közé, akik minden egyes piros lámpánál körülveszik a kocsit – Hannah, ereszd le az ablakot, hol az a doboz a fél balboákkal? –, most a galambősz, nyugalmazottszenátor-külsejű lábatlan nyomorékon a sor, aki kutya vonta kiskocsin döcög, meg a csodaszép fekete asszonyon, hátán a vidám babájával, ötven cent a mamának, integetni a kicsinek, aztán jön a síró fiú a mankóival, az egyik lába úgy csuklik a teste alá, akár egy túlérett banán, vajon egész nap zokog, vagy csak a csúcsforgalom idején? Ő is kap egy fél balboát Hannah-tól.

Szabad az út egy időre, míg hegynek föl száguldunk teljes gázzal a María Immaculada felé, púderes arcú apácák tüsténkednek az udvarban a sárga iskolabuszok körül – Señor Pendel, buenos dias! és Buenos dias magának is, Piedad nővér! Magának is, Imelda nővér! –, Hannah, ugye nálad a perselypénz a, jaj, melyik szentnek is van a napja máma? Nem, Hannah is tökfej, szóval tessék, egy ötös, aranyom, rengeteg időd van még, jó mulatást. A dundi Hannah csattanós puszit ad apjának, és elsétál Sarah-t keresve, aki pillanatnyilag a szívbéli legjobb barátnéja. Egy nagyon kövér rendőr néz rájuk mosolyogva, akár Karácsony apó, a csuklóján aranyóra.

És senki nem csinál fölhajtást semmiből, gondolja Pendel csaknem elégedetten, mialatt nézi, ahogy a kislány elvegyül a tömegben. Sem a gyerekek, sem senki. Még csak én sem. Egy zsidó srác, igaz, nem egészen az, meg egy katolikus lányka, igaz, ő sem egészen az, és ez a lehető legnormálisabb. És sajnálom, hogy csúnyán beszéltem a páratlan Ernesto Delgadóról, szívem, de nincs jófiús napom máma.

 

Pendel mindezek után az autóútra fordul édes magányban, és bekapcsolja kedvenc Mozartját. Éber figyelem ébred benne, mint mindig, amint magára marad. Rutinszerűen ellenőrzi, zárva vannak-e az ajtók, s fél szemével állandóan a rablókat, rendőröket és hasonló gyanús alakokat lesi. Idegesnek azért nem ideges. Az amerikai invázió után pár hónapig fegyveresek tartották sakkban Panamát. Most ha bárki fegyvert rántana a dugóban, golyózápor zúdulna rá minden kocsiból, az egy Pendelét kivéve.

Perzselő nap veti rá magát egy félbehagyott felhőkarcoló mögül, az árnyékok elmélyülnek, a város lármája sűrűsödik. A szűk utcák, rozoga bérházak sötétjében a szivárvány minden színében ragyog a mosott ruha. Az arcok körös-körül afrikaiak, indiánok, kínaiak, s azoknak minden elképzelhető keveréke. Panama emberi lények terén legalább akkora sokféleséggel büszkélkedhet, mind madarak dolgában, s ez nap mint nap megörvendezteti a keverék Pendel szívét. Sokan rabszolgák leszármazottai, de mások is jóformán annak tekinthetők, mivel őseiket tízezrével szállították ide, hogy a Csatornáért dolgozzanak és haljanak meg.

Megnyílik előtte az út. A Csendes-óceánon apály van és félhomály. Az öböl túloldalán sötétzöldben pompázó szigetek akár távoli kínai hegyek lehetnének a sűrű ködben. Pendelt kínzó vágy rohanja meg, vonja a szigetek felé. Részben talán Louisa miatt: az asszony gyötrelmes bizonytalansága ugyancsak fárasztó tud lenni. Vagy talán azért, mert látja már a bank felhőkarcolójának vörös tetejét, ott feszeleg hasonlóan rút társai közt, melyek mintha szakadatlanul nyújtóznának, hogy melyikük a magasabb. A ködbe veszett horizonton tucatnyi horgonyzó hajó lebeg kísérteties sorban, holtidőben lézengenek, azt várva, hogy beléphessenek a Csatornába. Pendel az empátiarohamában átérzi a hajósélet utálatos egyhangúságát. Ott verítékezik a mozdulatlan fedélzeten, ott hever az olaj és idegen testek bűzében pácolt, zsúfolt kabinban. Hát énnekem nincs többé holtidő, fogadkozik megborzongva. Soha de soha többé. Harry Pendel a számára kiszabott élettartamnak minden egyes óráját élvezni akarja, s ezt tekinthetik hivatalos nyilatkozatnak. Kérdezze Benny bácsit, aki nem hiszi. Élve vagy halva.

A magasztos Avenida Balboára kanyarodva akárha a levegőbe emelkedne. Jobb felől gördül el az Amerikai Egyesült Államok követsége, nagyobb, mint az Elnöki Palota, sőt még a banknál is nagyobb. De nem nagyobb, legalábbis ebben a pillanatban, Louisánál. Túlságosan grandiózus vagyok, magyarázza az asszonynak, miközben befordul a bank udvarába. Ha nem volnék ennyire grandiózus legbelül, sosem kerültem volna ekkora katyvaszba, nem tekinthetném magam hajótörött bárónak, nem tartoznék senkinek egy piculával sem, és nem tennék undok megjegyzéseket Ernesto Delgadóra, sem senkire, akit Mr. Erkölcsi Tökélynek tekintesz. Vonakodva kapcsolja le a Mozartot, s a kocsi hátuljából leakasztja a zakót – sötétkéket választott. Fölveszi, s a tükörben megigazítja Denman & Goddard nyakkendőjét. A tiszteletet parancsoló, csupa üveg előcsarnokot zord tekintetű egyenruhás fiú őrzi. Kezében előágyszános ismétlőfegyvert dajkál, és minden öltönyös embernek tiszteleg.

– Don Eduardo, Monseñor, hát hogy vagyunk máma, uracskám? – kiáltja Pendel széttárt karral, angolul. A fiú képe sugárzik a gyönyörűségtől.

– Jó reggelt, Mr. Pendel – feleli. Ez az egész angoltudománya.

Szabó létére Pendel meghökkentően erős alkatú. Talán tisztában is van ezzel, mivel mozgásából a visszafogott erő aurája árad. Magas, vállas ember, szürkés haját kurtára nyírva viseli. Boltozatos mellkasú, izmos, csapott vállú, akár egy bokszoló. Mégis méltóságteljesen, fegyelmezetten lépdel, államférfiúhoz illőn. A keze, ha csak úgy lelógatja, enyhén ökölbe hajlik, de most takarosan összefogja erős háta mögött. Díszszemlét tartani vonul így egy tábornok, vagy szembenézni a méltatlan kivégzéssel. Képzeletben megtette már Pendel mindkettőt. Az egyetlen lazaság, amit megenged magának, a zakó feketeségétől való eltérés. Braithwaite Szabálya, így nevezi.

Negyvenéves korára kiérdemelte már ezt az arcot, és félreismerhetetlenül sugárzik róla, hogy minden percét élvezi. Gyerekesen világoskék szeméből rendíthetetlen ártatlanság világít. Ajka, még nyugalmi állapotban is, meleg, spontán mosolyra görbül. Az ember óhatatlanul jobban érzi magát, ha csak véletlenül megpillantja.

 

A Kiadó engedélyével.