Főkép

Hiszem, hogy minden találkozásnak elérkezik a helye és az ideje. Hiszem, hogy nem szabad sem sürgetni, sem halogatni, egyszerűen hagyni kell, hogy megtörténjen, akkor és ott, amikor és ahol kell, ilyenkor tud ugyanis a legnagyobb hatással lenni ránk. Hiszem, hogy igaz ez a tárgyakkal és a személyekkel való találkozásra is – ez utóbbi kontaktus annyiban különbözik a másiktól, hogy ilyenkor akarva-akaratlanul mi is hatunk a másik félre. Hogy ennek mi köze Jean-Dominique Bauby könyvéhez? Semmi. És mégis sok. Akkor ugyanis, amikor a kötet 2008-ban megjelent (akkor már másodszor), még nem érkezett el az ideje, hogy találkozzunk, 6 évvel később viszont szinte elemi erővel csapott le rám a vágy, hogy elolvassam. És milyen jól tettem.

 

„Tejfehér derengés jelzi a molyrágta függönyön keresztül a hajnal közeledtét. Fáj a sarkam, a fejemen mintha vasat kalapálnának, a testemet – úgy érzem – valami szkafander zárja magába. A szobám lassan kibontakozik a félhomályból. Apróra végignézem kedveseim fényképeit, a gyerekrajzokat, a falragaszokat, a kis bádog kerékpárost – egy haverom küldte a Párizs–Roubaix-verseny előestéjén – és az infúziós állványt, amely az ágyam fölött meredezik – az ágyam fölött, amelybe hat hónap óta úgy beletapadtam, mint remeterák a sziklájába.”

 

Ezekkel a mondatokkal kezdődik a könyv, amit sokféleképpen lehet befogadni és értelmezni. Egyesek csak fanyalognak tőle, miatta, kétségbe vonják az értékét, sőt, igazából a létjogosultságát, egy újabb beteg celeb önvallomásának titulálják, és nem értik, a többiek miért vannak oda tőle annyira. Mások azt látják, hogy itt egy negyvenhárom éves ember, aki egy agyvérzés miatt mozdulatlanságra kárhoztatik, de ahelyett, hogy dühöngene a sors igazságtalansága miatt, inkább kitalálja, hogyan kommunikálhat a világgal – keserves és fáradtságos módszer, de működik. Mi ez, ha nem a kitartás és az akarat diadala? Hányan lennének erre képesek egy olyan helyzetben, amikor csak pislogni tudnak, azt is csak az egyik szemükkel, és a fáradtságos gyógytorna eredményeként is mindössze azt érik el, hogy 90 fokkal el tudják fordítani a fejünket? Se írás, se olvasás, se semmi, csak a gondolatok ott bent, amiket nem köt a béklyó, amik szabadon szárnyalhatnak, akár a pillangók.

 

Hányan nyavalygunk nap mint nap, hogy itt fáj, ott fáj, hogy minden mozdulat nehezünkre esik, hogy jaj de rossz nekünk, mert folyik az orrunk, könnyezik a szemünk, kapar a torkunk, hogy nincs kedvünk felkelni sem? Igen, többes számban, mert bizony én is szoktam. Szerintem Jean-Dominique Bauby, a francia Elle magazin egykori főszerkesztője az agyvérzés után szívesebben állt volna be a panaszkodók sorába, de nem adatott meg neki. És mégsem veszítette el a józan eszét, nem lett megkeseredett, dühöngő őrült, sőt, összehozta ezt a könyvet (igaz, hogy csak komoly segítséggel, de ekkor is), amiből még a legnehezebb pillanatok mesélése közben is sugárzik egyfajta derű, hit és élni akarás. A szinte végig tetten érhető irónia és költőiség remek ellenpontját adja a tehetetlenség tragédiájának – remek mód ez arra, hogy még ebben a helyzetben is meglássuk a szépet és a jót, ahogy maga a szerző is tette, még ha nem is teljesen önszántából.

 

Ahhoz, hogy ennél mélyebben belemehessünk az elemzésbe, ismernünk kéne Bauby újságcikkeit és személyiségét, ám erre nincs módunk, hacsak nem hívjuk segítségül gugli barátunkat, ám szerintem ebben az esetben erre nincs szükség. Vannak helyzetek, amikor nem kell, hogy megértsünk és megmagyarázzunk valamit, egyszerűen csak hagynunk kell, hogy hasson ránk. Ez a könyv számomra ilyen.