Főkép

Egészen másra számítottam, amikor kezembe vettem ezt az önéletrajzi kötetet. Máshoz szoktam már, hiszen fordítóként, szerkesztőként vagy recenzorként az utóbbi években többször volt szerencsém visszaemlékezésekhez, és azok rendszerint személyesebbek és jóval összeszedettebbek is voltak, legalábbis ami a kronológiát illeti. Ungvári Tamás életének enciklopédiájában azonban valami olyasmit fedezhettem fel újra, amiről már azt hittem, nem létezik: a felszínen talán anekdotázónak tetsző, ám alaposan megkutatott önéletírást, mely nem annyira a saját pályáról, családról, érzésekről és benyomásokról szól, sokkal inkább a korról, a kortársakról fest képet, és kimondatlanul ad magyarázatot számtalan kérdésre, amelyek a ma teljesebb megértéséhez segítenek. Így aztán valójában pontatlannak hathat a cím, ugyanis nem annyira egy élet, mint egy különösségeiben cseppet sem tipikus, általánosságban mégis arra a miliőre jellemző karrier leírása, amelynek az egyén csak részét képezi.

 

Ezzel együtt mégis egészen egyedi a szöveg. Íróként Ungvári sokszor olyan szavakkal mer előállni, melyeknek megértéséhez az átlagos, vagyis a kultúrát zömében könyves blogokból magába szívó mai olvasónak valószínűleg értelmező szótár segítségéhez kellene folyamodnia, és éppoly sajátos zamatot adnak ennek a magába forduló narratívának, mint a magas irodalom némely stílusújítójának nyelvi újrafelfedezései és lehengerlő, áhítatkeltő – tudom, paradoxon – modorosságai. De hát Ungvári fordítóként éppúgy a szavak mélyebb rétegeibe ásott le tudós kíváncsisággal, mint tette azt poliglot professzorként vagy esszéistaként. Ugyanakkor egyetlen pillanatig sem riasztó ez a műveltség, igényesség, ez a minden bizonnyal a jóformán születésekor, a születése által determinált tökélyre törekvés, hiszen nem létezik, nem létezhet semmi, ami valóban hibátlan, és az esendőség alapvetően szerethetőbbé teszi az írást.

 

Sorolhatnám a feltételezett hibákat, gyarlóságokat, mint amilyen az időnkénti önismétlés, vagy a strukturáltság valamelyes hiánya, ám egyrészt maga az élet is kiszámíthatatlanul és sokszor észrevehető ok-okozatiság nélkül alakul és fejlődik, másrészt a hangsúly sem feltétlenül az események dramaturgiájára helyeződik. Sokkal fontosabb itt a korrajz, a tendenciák és diszkrét események leírása, és a következmények ismeretében ma már teljesebb értelmezése. A kemény és a puha diktatúra közötti különbségeket, a szó szerinti és csupán átvitt értelemben vehető besúgás voltaképpeni kényszerét és a pártérdekek mentén leginkább felfogható helyezkedések, karrierépítések dinamikáját és logikáját ismerhetjük meg az esettanulmányokkal is felérő élettöredék-történetekből. Olyan emberek kommunista múltjával és meggyőződésével szembesülhetünk, akik később szerették volna elfeledni és elfeledtetni életük ezen epizódjait.

 

Ám Ungvári nem ítél, pontosabban nem ítél el, de nem is ment fel senkit – a nagyobb társadalmi/történeti áramlatok kontextusába helyezi bele az egyéni sorsokat, így a sajátját is. Külön érdekessége az írásnak a zsidóság és az általános értelemben vett, tehát nem csak a zsidókat érintő asszimiláció kérdésének boncolgatása, amihez kiváló keretet biztosítanak az Amerikában és Angliában vendégprofesszorként eltöltött szemeszterek során szerzett élmények. Hiszen a másik, a „más” kultúra megértése közelebb vezet a saját világunk jobb megértéséhez is. És lévén, hogy az élet nem statikus – T. S. Eliot tételét kissé univerzálisabban értelmezve: minden jelenbeli történés módosítja azt, ahogyan a múltat szemléljük, látjuk, értjük –, Ungvári a tudományosság örök szkepticizmusával és kiigazításra való hajlandóságával nyúl mindenhez, és tudatosan csak egy adott korpillanat felhalmozott, szelektált tudását rögzíti. Ekképp valóban enciklopédia-jellegű a kötet, ha nem is szorosan véve a szerző (életének) enciklopédiája.

 

Nem a szerzőé, mivel jóformán semmit sem tudunk meg a népszerűségét többek között a Beatles-bibliának köszönhető forráskutatóról, sem ténylegesen tudományos műveinek eredet- és fogadtatástörténetéről. A hangsúly sokkal inkább a színházra, barátokra és ismerősökre helyeződik, és ugyan a fordítás kapcsán jó néhány magvas gondolatokkal teli bekezdést olvashatunk, a módszerbe szigorúan véve nem nyújt betekintést a könyv, legfeljebb a személyes szimpátiák, örömek és megbánások hátterét tisztázza. Ennek ellenére, vagy tán épp – újabb paradoxon – szubjektív tárgyilagossága miatt érdemes végigolvasni a kötetet. Vagy egyszerűen azért, mert méltányoljuk, hogy egy sokat tapasztalt tudós elme megosztja velünk merengéseit és meglátásait.