P. G. Wodehouse: Tökös-mákos
Írta: Galgóczi Tamás | 2014. 02. 12.
Válság ide vagy oda, úgy gondolom, annyira még nem rossz a helyzet, hiszen a Ciceró Könyvstúdió mondhatni menetrendszerűen jelenteti meg a soron következő Wodehouse köteteket, melyek között nem csak újrakiadásokra bukkanhat a jóízlésű rajongó, hanem olyan címekre is, amelyek korábban magyarul nem voltak elérhetőek. Ezek közé tartozik a Tökös-mákos címre elkeresztelt novelláskötet is, aminél kicsit olyan érzésem van, mint anno Durrell esetében, amikor kiadásra került a Halak jelleme című gyűjtemény. Annak az előszavában Durrell nyíltan beismerte, hogy az íróasztalfiókjában tett rendet, és onnan került elő pár korábban kiadatlan novella, amelyek között nincs logikai kapcsolat, de szerzőjük a kukába dobásnál többre tartotta őket, így önálló kötetbe kerültek. Hasonló gondolat járhatott Wodehouse fejében, mert más magyarázatom nincs arra, mit keres egy Bertie Wooster gyöngyszem például egy Mr. Mullnier visszaemlékezés mellett. Szóval aki arra számít, hogy ezek a rövidkék kiadnak valami ívet, és a végén eljutunk valami általános konklúzióig, ne adj isten más elmélkedni valót kapunk, az alaposan téved.
Wodehouse biztosan töprengett a világ dolgain, de írásaiban tartózkodott a végeredmény közreadásától, egyszerűen beérte az angol arisztokrácia, a pénzemberek, és úgy általában a tehetős aranyifjak világának humoros ábrázolásával. Amikor ebbe belefáradt, akkor lazításként papírra vetett egy-két golfos sziporkát, amelyektől lehet, hogy az olvasók nem rohantak golfütőt venni, de a szórakozásunk garantált volt. A mostani kötet „elfogyasztásához” egyetlen tanácsom van: csak napi egy novella! Saját tapasztalatom szerint így teljes mértékben érvényesül mindegyik hangulata, valamint jut idő a poénok és a nyelvi lelemények feldolgozására – ellenkező esetben az írások hajlamosak a rejtőzködő életmódra, és leplezik értékeiket.
Tulajdonképpen mindegyik novella hozza az elvárt színvonalat, miközben azért érződik, nem véletlenül nem kerültek be a tematikus válogatásokba. Személyes kedvencem természetesen Bertie Wooster legújabb kalandja, amelyben az áldott jó szíve okozza a galibát. Azon picit csodálkoztam, hogy megrögzött agglegényként miért pont egy volt mennyasszonyának házasságkötése érdekében száll síkra, de ez legyen az ő baja. Nem is történik másként, hiszen nemes elhatározása után szédítő gyorsasággal közeledik az elkerülhetetlen katasztrófa, amely alaposan megrendíti hősünket. Még jó, hogy a közelben van Jeeves, aki éppen morcos, mert Anglia helyett inkább Floridában töltené a telet – szerintem nem kell folytatnom, a rajongók ebből már tudják, mi lesz a végkifejlet.
Érdekes volt olvasni a novellákat, mivel Wodehouse ismét megcsinálja azt a mutatványt, ami Agatha Christiere is jellemző: jelesül mindketten kortalanul írnak. Nincsenek napi aktualitások és hiányoznak a termékmegnevezések, így kis túlzással ezek a történetek 1900 és 1950 között bárhová elhelyezhetők az időben. A sorozat következő kötete hamarosan megérkezik, addig kívánok minden Wodehouse rajongónak kellemes olvasást és boldog citromokból készített limonádét.