Főkép

Az év legjobb híre volt, hogy megkapta a Nobel-díjat – nyilatkozta Alice Munroról a kortárs amerikai irodalom egyik legnagyobb sztárja, a Munroért köztudottan rajongó Jonathan Franzen. És hát ki vagyok én, hogy vitatkozzak vele? Na ugye… Egyébiránt nem csak Franzen rajong érte, a nemzetközi kritika és az írótársak gyakorlatilag egyöntetűen korunk legnagyobb novellistájaként tartják számon – nem is igazán emlékszem rá, mikor fordult elő utoljára, hogy a Svéd Akadémia döntését ily egyöntetű elismerés övezze.

 

Alice Munro 1930-ben született a kanadai Ontario tartományban lévő Winghamben, és szinte egész életében a tartomány határain belül élt – ami esetében fontos, hisz írásaiban szinte kivétel nélkül nagy hangsúly kerül a kanadai tájra, a kanadai életmódra, a kanadai kisvárosok életstílusára, kapcsolati dinamikáira (azzal együtt is, hogy témái jórészt univerzálisak – a „helyi” tényező mégsem hagyható figyelmen kívül). Tizenéves korától írt, és noha élete többször vitte kerülőutakra, mindig tudta: író szeretne lenni. Az is lett – első novelláskötete (Dance of the Happy Shades – magyar kiadása még várat magára) 1968-ban jelent meg, melyet hamarosan követett első és egyetlen regénye, az Asszonyok, lányok élete. Első irodalmi díjának elnyerésekor azt írták róla hazájában: „egy háziasszony, aki mellékesen novellákat ír” – ami ma, a Nobel fényében akár viccesnek is tűnhet, mégsem az. Ő ugyanis valóban egy háziasszony – hétköznapi feleség, anya, dolgozó nő – aki napi teendői végeztével leül és leírja történeteit, melyek sokszor épp saját – háziasszonyi, anyai, női – tapasztalataiból építkeznek. Mélységesen emberiek, hétköznapiak a témái és a témáihoz való hozzáállása is.

 

Nincs ez másképp a magyarul elsőként megjelent kötet, a Szeret, nem szeret… kilenc novellájában sem. A történetek főszereplői a női lét ilyen-olyan fordulópontjához érő fiatal lányok és asszonyok, akikkel tulajdonképpen nem történik semmi különös, nincsenek nagy drámák, nem kísérik útjukat földcsuszamlásszerű tragédiák – csak élnek. Felnőnek, szerelmesek lesznek, férjhez mennek, gyerekeket szülnek, megcsalnak és megcsalatnak, ellentmondásos viszonyokba gabalyodnak, betegség környékezi őket vagy szeretteiket, eltemetik férjeiket. E tekintetben egészen más ez a kötet, mint például az Egy jóravaló nő szerelme vagy a Mennyi boldogság! – míg előbbi novelláiban sokkal egyértelműbb volt, hogy a főszereplők számára sorsfordító jellegű eseményről olvasunk, és az írások jóval direktebben járták körül a női szerepek és szereplehetőségek elfogadását vagy épp el nem fogadását; utóbbi történeteiben már nem az útkeresés, hanem a múlt feldolgozása, az elkövetett vétkekkel és tévedésekkel való szembenézés állt a középpontban, a szokásosnál több extrém élethelyzetet, viselkedési formát felvonultatva. E két kötet fényében a Szeret, nem szeret… novellái szinte „semmilyennek” tűnhetnek.

 

Szerencsére csak tűnhetnek. Mert Munro épp a tekintetben igazán nagymester, hogy írjon bármilyen hétköznapi történésekről, olyan érzékenyen, árnyaltan, annyi rálátással, türelemmel, szeretettel, ugyanakkor olyan analitikus távolságtartással és szelíd „mindentudással” teszi, hogy mintegy önmagát emeli el a téma hétköznapiságától. Mintha egy, a valóságban sosem létezett, mesébe illően okos, türelmes, kedves, ugyanakkor jó értelemben éleslátó, iszonyú kritikus és „már mindent átélt” nagymama beszélné el a család összes nőtagjának történetét – úgy, hogy elbeszéléseiből észrevétlen tanulhatunk meg mindent, amit a női életutakról tudni érdemes. (Tegyük hozzá, képzeletbeli idealizált nagymamánk csak kora okán „nagymama”, szerencsére még emlékszik saját fiatalkori útkeresésére és lázadásaira, és azokat nem fél feltárni hallgatósága előtt.)

 

Munro díjazása kapcsán többen feltették a kérdést: vajon egy novellista elismerése visszaszerzi-e a novella „elveszett becsületét”? Kétségkívül érdekes kérdés, azonban számomra még érdekesebb az, hogy vajon jelez-e bármiféle trendváltást a kortárs szépirodalomban az, hogy mintha egyre inkább előtérbe kerülnének a „hagyományos” elbeszélők – amilyen például a bevezetőben is említett Franzen, és amilyen Munro. Mert az övé például olyasfajta próza, amitől az utóbbi években „mindent vivő” posztmodern irodalom rajongói manapság falnak mennek: egyszerű, kristálytiszta nyelvezetű, szerkezetű, minden felesleges sallangtól és trükköktől mentes, hagyományos elbeszélések, szenvedéllyel, olykor humorral, tapasztalattal, életbölcsességgel. E szempontból nem „divatos” irodalom, ám annál időtállóbb lehet. Ehhez a díj egy fontos állomás – de csak egy állomás. A többi rajtunk, olvasókon múlik. Olvassuk!