Kavabata Jaszunari: Hóország

„Amikor a Határ-hegységet átszelő, hosszú alagútból a vonat előbújt, szélesen terült szét előtte a Hóország. Tökéletes fehér éjszaka volt. A jelzőállomásnál a vonat megállt.”

Ezekkel a szavakkal kezdődik az 1968-ban irodalmi Nobel-díjjal kitüntetett Kavabata Jaszunari talán leghíresebb regénye, a Hóország, melynek írását 1934-ben kezdte el, kisebb-nagyobb megszakításokkal 1937-ig dolgozott rajta, majd 1947-ben hozzátett még egy fejezetet. A Honsú sziget északnyugati oldalán játszódó történetnek – a tájon kívül természetesen – két főszereplője van: Simamura és Komako. A férfi messziről jön erre a vidékre, a lány itt él. A férfiről nem nagyon derül ki, hogy pontosan mivel foglalkozik, azon kívül, hogy olyan könyveket fordít, amikre nagyjából rajta kívül senki nem kíváncsi, és szakértője valaminek (balett), amit valójában még soha nem látott, viszont van családja, a lány pedig gésa. Mindketten menekülnek valami elől, de ahelyett, hogy együtt tennék, inkább egymás mellett teszik. Az európai szem számára furcsa szerelmük három éven keresztül tart, és az idő múlásával egyre kevésbé felemelő. Szomorú az, ami és ahogy történik, vagy éppen nem történik, hiszen szeretnénk, ha boldogan élnének, míg meg nem halnak, de érezzük, hogy erre esélyük sincs. Talán soha nem fájt még ennyire az elmagányosodásról olvasni.

Olyannyira lehangoló az egész, hogy menet közben szinte késztetést érzünk az olvasás felfüggesztésére, ám mégsem tesszük, mert igenis kíváncsiak vagyunk, vajon igazunk van-e, vagy esetleg a szerző csupán átver bennünket ezzel a melankolikus hangulattal, és végül mégiscsak jóra fordul minden. Hóország egyébként egy különleges, szinte már túlvilági helynek tűnik, ahová sokan ezért mennek, mert ott valami olyat találnak, ami otthon nincs, az ő látens lelkesedésük és rajongásuk az, ami segít nekünk, olvasóknak, hogy ne a reménytelenség szigeteként tekintsünk rá, ám mi azt is látjuk, hogy milyen hatással van a hely az itt élőkre, és máris nem vagyunk annyira vidámak. Mert szép és különleges a hófödte világ, de míg egyesek számára maga a mennyország, másoknak – kis túlzással persze – ez a pokol. Míg egyesek jönnek, itt vannak egy kicsit, majd elmennek, addig az itt élők itt vannak, és ez veszi őket körül nap mint nap. Csoda, ha egy idő után már nem tudják meglátni a szépségét, csak egyfajta klausztrofóbiát éreznek? Valami ilyesmit vélek felfedezni Komako esetében is, aki szinte egyik pillanatról a másikra képes hangulatot váltani, a viselkedése teljességgel kiszámíthatatlan, már-már hisztérikus, de valahogy mégsem tudunk rá haragudni.

Kavabata Jaszunari remekül bánik a szavakkal, mondatokkal. Néha – valószínűleg előre megfontolt szándékkal – szinte elveszejt bennünket, hogy ne tudjuk, éppen mi és miért történik, ilyenkor mintegy vakkantás-szerűek és zaklatottak a mondatok, máskor meg, amikor minden nyugodt és békés, ami főleg a tájjal kapcsolatban történik meg, akkor szép, hosszú leíró részeket kapunk, mintegy kisimítva megtépázott idegeinket. Nem mondom, hogy könnyű olvasmány, és azt sem, hogy gyorsan ki lehet olvasni, mert bár rövidke, annyira erőteljes, hogy néha muszáj letenni egy kicsit, elgondolkodni az olvasottakon, elrendezgetni a gondolatainkat és csak utána folytatni, de tagadhatatlanul gazdagabbak leszünk általa. Ha másban nem is, abban a tudásban mindenképpen, hogy a japán kultúra mélyebb ismerete nélkül csak saját felelősségünkre álljunk neki japán regényt olvasni, pláne egy olyan ember tollából, aki az újfajta érzékenységű írók (neopercepcionisták) egyik vezéralakja, aki klasszikus japán lírai szimbólumokat helyez írásainak középpontjába, de hőseinek gondolatvilágában már a huszadik század emberének szorongásai kísértenek. Persze aki szereti Csehov és Dosztojevszkij műveit, az talán a klasszikus japán irodalom ismerete nélkül is biztonsággal megpróbálkozhat Kavabata műveivel, hisz ezek a nyugati írók hatással voltak a művészetére.

Még ha nem is értettem mindent, és voltak részek, amik inkább idegesítettek, mint tetszettek, egyáltalán nem bántam meg, hogy belevágtam a Hóországba, hiszen általa megismertem valami újat, valami szokatlant, valami nagyon mást, valamit, amit jól példáznak a regény utolsó szavai: „Simamura megpróbált közelebb jutni az őrjöngő hanghoz, de néhány férfi aki elragadta Komako karjaiból Jokót, félretaszította, hogy megtántorodott. Amikor ismét szilárdan állt a lábán, a feje hátracsuklott: egyetlen üvöltéssel végigzuhant benne a Tejút.”