Tom Harper: A holtak titkai

A holtak titkai két teljesen korrekt, lezárt cselekményű regény fejezeteinek váltakozásból áll, aminek az a pikantériája, hogy kis felületen a két eseménysorozat még érintkezik is. Az egyik történet Constantinus császár uralkodása alatt játszódik Konstantinápolyban és környékén, míg a másik helyszínei a 21. századi Anglia–Törökország tengelyen találhatók meg.

Az ókori szál a klasszikus detektívtörténeteket ötvözi a történelmi regényekkel, hogy később politikai krimibe csapjon át – teszi mindezt ügyesen, remekül megrajzolt karakterekkel és átláthatatlan, misztikus cselekménnyel. A könyvből kitűnik, hogy a politikai ármánykodás az elmúlt közel 1700 év alatt semmit se változott. A történet szerint Constantinus császár megbízza régi barátját, hogy nyomozzon egy nagy keresztény püspök halálának ügyében. Gaius keresztények és nem keresztények között keresi a tettest, és ott találja meg, ahol nem is kereste volna, miközben többször visszatekintünk Gaius és Constantinus múltjára, felsejlik a niceai zsinat és a császár magánélete is. Az elbeszélő mód különlegessége, hogy mindent Gaius szemszögén keresztül látunk, egyes szám első személyben és jelen időben elmesélve.

A jelenkori események ott kezdődnek, hogy két ENSZ alkalmazott, Michael és Abby, egy Adriai-tengerre néző villában görbe hétvégét terveznek, de a légyottot megzavarja egy férfi, aki Michaelt ledobja a szikláról, Abby-t pedig súlyosan megsebesíti. Miután a nő felébred a kómából, megkezdődik a fél Európán végigszáguldó nyomozás, hogy megtudja, mi is történt a villában, illetve, hogy kinek állt mindez érdekében. Abby ügyesen lavírozik a maffiózók és az ENSZ között, hogy meglelje az igazságot, útját pedig rengeteg lövöldözés, robbanás, cselszövés, árulás, menekülés – csupa klasszikus hollywoodi akcióthriller-elem – tarkítja. Mondjuk az időkezeléssel kisebb problémáim voltak, az egyik fejezetben ugyanis még Németországban volt a főhős, a másikban pedig már Rómában sétálgatott, ám semmi jelzés nem volt arra, hogy mégis mennyi idő alatt jutott át egyik országból a másikba, azt meg nem hiszem el, hogy csak azért, mert az ENSZ-nek dolgozik, máris felszállhatott az első repülőre, ami elvitte az úti céljához. És a legnagyobb problémámat még spoiler veszély miatt le sem írhatom…

Gondolom, már látszódik, hogy melyik történetet szerettem jobban. Két külön regényként megállná mindkettő a helyét, de Tom Harper úgy gondolta, hogy a két cselekménynek egy borító alatt kell szerepelnie. Ha több ponton is kapcsolódnának egymáshoz, nem is lenne probléma, de itt az apropó csupán annyi, hogy a nagy maffiózó Constantinus császár egy ereklyéjét akarja megszerezni, s az események közepette feltűnik Gaius sírja és egy vers is abból az időből. De ezek a momentumok elhalványulnak az akciójelentek és a Sherlock Holmes 2-höz hasonlatos, Európa országait bejáró futkosás közben.

Számomra az olvasást mindig is az ókori Konstantinápolyban játszódó fejezetek lendítették tovább, azok álltak közelebb a szívemhez. A jelenkori szál a túl sok akciófilmbe illő jelenetével nagyon elütött a másiktól, bár kontrasztja nem tudott igazán lenni – az egyik detektívhistória történelmi díszletek között, a másik egy maffiathriller nemzetközi keretekben. Ha újraolvasom, lehet, hogy csak Gaius nyomozását olvasom el, Abby és ENSZ-es barátai száguldását fél Európán keresztül inkább kihagyom. A múlt és jelen keveredését kedvelők viszont nyugodtan vegyék a kezükbe a kötet, élvezzék az első „a” betűtől az utolsó pontig. A ködös téli estékre mindenképpen kellemes olvasmány.