Főkép

Fülszöveg:

A tizenhárom éves Sicily élete egy csapásra megváltozik, amikor egy tűzesetben elveszíti édesapját és az arca is a felismerhetetlenségig összeég. Nagynénje segítségével sikerül kialakítania egy boldog és sikeres életet. Ám nem sokkal az esküvője előtt egy váratlan felfedezés új megvilágításba helyezi kamaszkorának tragédiáját.

Sicilynek kockázatos döntést kell hoznia, melynek tétje nem kevesebb, mint eddigi nyugodt élete, és amely - ki tudja, milyen irányban -, de megváltoztatja a jövőjét. Ezt a döntést csakis ő egyedül hozhatja meg.

Lebilincselő, megrendítő regény az élet olyan fordulópontjáról, amikor a sors második esélyt tartogat, az emberi bátorságról, valamint a szerelem és a szeretet hatalmáról.

 

Részlet a regényből:

Első fejezet

Ennyit tudok:

Apám a Miasszonyunk-kápolna középső folyosóján állt - abban a púpos, elátkozott kis épületben, melyet apaként és tűzoltóként is gyűlölt - az egyre lejjebb szálló kormos, kegyetlen színű füstréteg alatt, és egyenesen rám nézett. Megértette, mi történt velem, és bár akkor nem tudta elmondani nekem, de boldog volt. Azt hitte, egyike vagyok a szerencséseknek.

Az voltam.

Erre emlékszem:

Ötvenen voltunk azon a késő délután a Miasszonyunk-kápolnában. December 20-a volr, az év legrövidebb napja. Télen az épületben nagyjából annyira volt meleg és világos, mint egy jégkunyhóban. Ahogy nagykabátban és kesztyűben teli torokból süvöltöttük az „Ó, jöjj, ó, jöjj, Immánuel”-t, látni lehetett a leheletünket. A Miasszonyunk-kápolna vallásgyakorlás céljára használt épületként és történelmi nevezetességként mentességet élvezett az összes építési szabályzat alól, és nem is tartotta be egyiket sem. Apám épp ezért már a látványát is rühellte. Az ő szemében a tekervényes faragással díszített mahagónipadok, melyeket hetven éven át kenegettek gyúlékony lakkal, csupán gyújtósok voltak. Az újonnan, hanyagul épített nyers szerkezetek ha kigyulladtak, gyorsan összeomlottak, akár egy sátor. De az öreg kápolna falai negyven centi vastagságú kövekből álltak, és a tető olyan sokszor került átépítésre, hogy apám szerint ellenállt volna egy foszforbombának is.

Nem kellett hozzá bomba. Megtette egy aprócska gyertya és egy enyhe légáramlat is.

Aznap, ahogy a kórusvezető, Mr. Treadwell, összeérintette az ujjbegyeit, majd a törékeny arccsontjához emelte őket, nőiesen, akár egy balerina (így visszagondolva, Mr. Treadwell mindig is nőiesen viselkedett, anyám finoman „megrögzött agglegényként" utalt rá), az oltár egyik, majd másik oldalán álló karácsonyfa is lángba borult, akár két háromméteres csillagszóró. Néhány kölyök földbe gyökerezett lábbal bámulta őket, mintha a tűzijáték egyfajta ünnepi meglepetés lenne.

Én annál okosabb voltam, hogy akár egy pillanatig is ezt higgyem.

Csupán a szerencsén múlt, hogy a kórus háromlépcsős félkörének hátsó sorában álltam. Nyolcadikosként magasabb és idősebb voltam a többieknél. Sarkon fordultam, de a tűz gyorsabb volt nálam, és mohón elém vetődött a padok közti  aranyszínű szőnyegcsíkon. Az adventi lobogók fellibbentek és felkunkorodtak a fejem fölött a levegőben, mint lángokban táncoló denevérek. Az arcom elé kaptam az új retikülömet, melyet Caruso nagymamától kaptam ajándékba, ösztönösen védve a tüdőmet, és visszafordultam - mely ellentmondott minden józan gondolkodásnak, kivéve, ha olyasvalakiről volt szó, aki apám katekizmusán nevelkedett: Őrizd meg a nyugalmad. Gondolkodj. Hozz döntéseket. Ezek az intelmek addigra már nemcsak beidegződéssé, hanem a véremmé váltak. Végigtapogatóztam az oltár korlátján, aztán balra fordultam. Közel maradtam az ablakok alatti falhoz, és az óriási fehér molylepkeként, kísértetiesen verdeső fény felé támolyogtam. Tudtam, hogy a kinyíló és becsukódó ajtót látom. Ez a halovány négyszög volt a célom, és egyre nőtt, ahogy közeledtem hozzá. Kinyújtottam a kezem a nagy, görbe bronzkilincs felé, amiről tudtam, hogy ott kell lennie. De az ujjaim ügyetlenek voltak a bőrkesztyűben, és amikor megálltam, hogy lehúzzam, néhány gyerek hátulról belém szaladt és félrelökött. Felugrottam, és ismét a kilincs felé kaptam, miközben igyekeztem kirekeszteni a tudatomból az éles hangú sikoltozás egyre erősödő korálját. Megdermedtem volna egy másodpercre? Csak egyetlen pillanatról volt szó. A következő dolog, amire világosan emlékszem, az, hogy állok, és a vállam felett hátranézve megpillantom apám újoncának, Renee Mayerlingnek oxigénmaszkkal fedett arcát. Renee felnőtt nőként alacsonyabb volt nálam, pedig én csak tizenhárom éves voltam. A mentőszemélyzet határozott kíméletlenségével lökdösött előre, míg a másik kezével Libby Van deWatert rángatta. Hirtelen kint találtam magam a szabad levegőn. Megbotlottam és arccal előreestem a friss, égetően hideg hóba, mely valószínűleg megmentette a szemem világát. Amint képes voltam rá, felemeltem a fejem, hogy körbenézzek. Megpillantottam a barátomat, Joey LaVoyt és a bátyját, Paulie-t, akik nem voltak a kórus tagjai, ahogy kirohannak az iskolából. - Segítsenek rajtuk! Segítsenek rajtuk! - kiáltozták. Igazából csak ekkor vettem észre magam körül a többi gyereket a kórusból. Néhányan mozdulatlanul hevertek, akár egy hálózsák, mások félmeztelenül kúsztak a földön, mert a ruhájuk lángra kapott. Néhányukat fel sem ismertem, mert a karjuk és az arcuk feldagadt és úgy elbarnult, mint a karamellel bevont almák felszíne. Renee kijött, és a szemem apámat kereste, akinek ott kellett volna lennie mögötte - éreztem, hogy ott van rögtön mögötte. Aztán mégse volt ott. Ehelyett az ajtón belül maradt, míg Renee leguggolt, és kinyújtotta a karját apám felé. Akkor leesett. A hatalmas íves ajtó egyik felét mindig zárva tartották az iskolaigazgató, Ignatius Bell nővér utasítására, hogy a diákok csak libasorban tudjanak belépni, illetve távozni a kápolnából. De a gyerekek nem libasorban rohantak az életükért. A füstös sötétségben azonban beleszaladtak az ajtó zárt felébe, és a földre estek. Az utánuk rohanók megbotlottak bennük és rájuk zuhantak, és így hamarosan azok, akik az emberhalom aljára kerültek, mozdulni sem bírtak, miközben egyre többen nehezedtek rájuk.

A hátamra fordultam, és ülő pozícióba küzdöttem magam, majd nagy nehezen feltérdeltem. Apám feje felett még mindig egész az oltárig elláttam. A drága Mr. Treadwell bizonyára megvárta, míg az összes gyereket ki tudja terelni, akit látott. Úgy állt ott az oltáron, mint egy élő feszület, karjai kitárva, feje hátravetve, két oldalán a két lángoló fenyővel, melyek vékonyka törzse tintavonalként vonaglotta sötét, piszkossárga lángokban, majd eltűnt. Kedveltem Mr. Treadwellt, de tudtam, hogy apa nem fog visszamenni érte. A tanárom számára már túl késő volt. Végül apám is kijött az épületből, és én megkönnyebbülten felsóhajtottam, ahogy a tűz teljes erőből tombolni kezdett. Úgy tűnt, mintha az egész kápolna megrázkódott volna, akár egy boszorkány kemencéje egy rajzfilmben, mely gonosz tettekre képes, ha a boszorkány úgy parancsolja. De apám kint volt. Apám volt a fal, melyen a gonosz nem tudott áttörni. Láttam a kék szemét a védőszemüvege mögött. Mintha csak hozzám beszélt volna: Sicily. Jól vagyok. Ígérem. Hát cserbenhagynálak valaha is? Én vagyok a Parancsnok. Az apád vagyok. Bármi is zajlott körülötte, mindig megnyugtatott. Sosem becsülte alá a munkája veszélyeit, de úgy vélte, hogy „józan ésszel kezelhetők”. Elhitette velem - sokkal tovább, mint ameddig a legtöbb gyerek még mitikus lényként tekint az apjára -, hogy ő volt az a gát, melyen a gonosz nem tud áttörni.

Apám valószínűleg meghallott valamit. Hirtelen megfordult és a válla felett hátrapillantott.

Azt hiszem, ugyanabban a pillanatban láttam meg a vézna kis Danny Furtosát, amikor apám. Danny félúton állt az oltár és az ajtó között. A haja lángokban állt. Iszapos füstcsík kezdett aláereszkedni a kápolna mennyezete felől, réteget alkotva az izzó tűz felett - ezzel a látvánnyal számtalanszor szembesültem már apám baleseti helyszíni videóiban, melyeket elvileg nem volt szabad megnéznem, de én természetesen nem bírtam ellenállni a kísértésnek. Tudtam, hogy apám a füst sűrűségét veti össze a közte és Danny közti távolsággal, és reménykedik, hogy van öt másodperce, amiről tudtam, hogy még mindig elegendő idő lenne. Mégis, megpróbáltam kiáltani neki, hogy ne menjen. Nem tudtam kinyitni a számat. A nyakam nem feszült meg, mint amikor az ember felkészíti a hangszálait, hogy kiáltson. Akkor még azt hittem, hogy csak a füst, a félelem tömíti el a torkom.

Nem mintha számított volna. Így is, úgy is bement volna.

 

A Kiadó engedélyével.