Főkép

Milyen a Haiti rulett? Miért jó, ha képesek vagyunk fekete kutyává változni? Miért egészségtelen, ha fekete kutyává változunk? Hol látható a világ legnagyobb lobogója? – csak néhány azon kérdések közül, melyekre választ kapunk Mikal Hem művéből.

 

Egy kézikönyvtől teljesen jogos elvárás, hogy használható, praktikus tanácsokat adjon, és az sem árt, ha bemutat pár típushibát, amelyeket célszerű elkerülni. Az sem elhanyagolható szempont, hogy az egészet ne az antik példálózás pora lepje be, hanem friss és aktuális legyen. Mivel napjaink olvasóit már nem lehet száraz tudományos szöveggel lekötni, elengedhetetlen némi humor, ami viszont sohasem mehet át olcsó poénkodásba. A Kezdő diktátorok kézikönyve című kötet szerzője pontosan a fentebb leírtak szerint járt el, aminek eredménye egy helyenként elborzasztó (elvégre a diktatúrák időnként kegyetlenek a lakossággal szemben, és ezt pár vicces sztorival nem lehet elfeledtetni), többnyire azonban könnyed és humoros olvasnivaló.

 

Azt egy pillanatig sem állítom, hogy az általa feladott lecke bemagolása után garantáltan diktátorok leszünk, de legalább tisztában leszünk azzal, milyen nehéz megtartani a hatalmat. Az egyik legmeghökkentőbb fejezetben például arról esik szó, hogy az alattvalók kordában tartásának egyik módszere a ránézésre értelmetlen törvények alkotása. Van ország, ahol például csak naplemente után és hétvégén lehet a tam-tam dobokat használni. Ennek létjogosultsága legalább annyira bizarr, mint mondjuk Észak-Korea azon törvénye, amelynek eredményeként Kim Ir Szent örökös elnökké választották. Az örökös itt azt jelenti, hogy halála után is megtartotta a címét – ez azért még az önmagukat kivételesnek láttató, időnként isteni státuszba helyező diktátorok között is ritkaságnak számít.

 

Ha nem tervezzük a zsarnokság általunk történő gyakorlását, akkor sem haszontalan számunkra ez a könyvecske, hiszen megfordítva a látószöget, segítséget nyújt a kibontakozó diktatúra előjeleinek felismerésére. Ugyanis ha úgy látjuk, hogy:

– a hatalmon lévők igyekeznek a médiát teljesen az irányításuk alá vonni,

– a korrupció mind szélesebb körben terjed, de az igazán nagy pénzeket az apaként tisztelt vezető családja és baráti köre fölözi le, miközben nem kell tartaniuk semmiféle adóügyi vizsgálattól,

– egyre gyakoribbak az értelmetlen törvények,

– a vezetőre már-már istenként tekintenek, imádkoznak hozzá,

– megjelennek a köztéri szobrai, nagyméretű képei, utcát vagy intézményt neveznek el róla,

akkor jobban tesszük, ha záros határidőn belül egy másik országba költözünk, ahol hagyományai vannak a demokráciának, esetleg egy felhasználóbarát királyságban keressük egyéni boldogulásunkat. A köz- és saját érdekünk szempontjából viszont sokkal hasznosabb, ha fogjuk magunkat, és kivonulunk az utcára, nemtetszésünk kinyilvánítása céljából. Ez a megoldás már csak azért is praktikusabb, mert Sztálin óta tudjuk, nem az számít, kire szavaznak az emberek, hanem az, hogy ki számolja a szavazócédulákat…