Danyiil Harmsz: Esetek – Válogatott írások

Egyperces novellák. Apró történetek. Miniatűrök. Karcolatok. Kisszövegek. Példázatok. Morzsák a nyelvből. Rövidnovellák. Parabolák. Csupa kispróza. Átlagosan féloldalasak, de a leghosszabb sem több hét apró lapnál. Nem tudom mik ezek, de csodálatosak. „Hát voltaképpen ennyi az egész.” Az utolsó mondat már valódi Danyiil Harmsz-idézet. Ahogy az alább következők is, mind szövegkezdő mondatok:

 

„Négy hónapot ültem az inkubátorban.”

„Egyszer Orlov túl sok borsófőzeléket evett és meghalt.”

„Egy ember még hívő volt, amikor lefeküdt aludni, de hitetlenül ébredt.”

„Volt egyszer egy négylábú varjú.”

„Egy vékony nyakú ember bemászott egy ládába, magára csukta a fedelet, és fulladozni kezdett.”

„Láttam egyszer, hogyan verekedett össze egy légy és egy poloska.”

„Így kezdődik az éhezés…”

 

Amiből azonnal látszik, hogy ebben a rendhagyó tematikájú kis kötetben mindenféle szöveg akad: önvallomás, mese, szójátékos szösszenet, csalimese, szövegfolyam, verses-prózás szövegfüzér, jelenetnek látszó írás (hogy miért csak látszik, arról később). Mindaz, ami belefért Danyiil Harmsz orosz avantgárd író rövid és keserű életébe, aki 1905-ben született, az 1920-as évek végén indult, mégpedig formabontó orosz avantgárd költő-író-rajzoló-szöveggyártóként és a hatalom által rossz szemmel nézett Oberiu csoport tagjaként, majd gyerekirodalmi szerzővé fokozták le, betiltották, száműzték, elengedték, ismét letartóztatták, mígnem a leningrádi elmegyógyintézet falai közé menekült, mint „hivatalos” depressziós, ahol aztán alkalma volt a blokád alatt az elsők közt éhen halni… Az Esetek válogatást ad Harmsz igen későn felfedezett, bár özvegye és barátja által hosszú éveken át híven őrzött írásaiból, magyarul valójában először.

 

Hogy milyenek ezek az írások – expresszionisták vagy furák, szürrealisták vagy netán különcök, groteszkek, avagy zavarba ejtők, abszurdak, pláne mivel az orosz avantgárd zaumhoz kötődnek, a nyelven túli nyelv megalkotásának kísérletéhez… – azt nehéz megmondani. Mindenesetre elképesztően jók. Jó őket olvasni, jó felettük ötletelni, mindegyik mond valamit, de csak ha akarom, egyébként mindössze létezik, van, és hat. Megértetlenül is.

 

Például „A dolog” című csodálatos elbeszélés, amely számomra valami igazán orosz. Családtörténet, és van benne cseléd, bánatos nótázás, ortodox szerzetes, illő társadalmi viselkedés, csehovi boldogtalanság… Teljesen igazi novella. Leszámítva, hogy állandóan ismétlődő formulák vannak benne, az említett szerzetes a padlóban tűnik el, és hogy a szereplők érzelemkifejezés helyett mindig isznak egyet, vagy bekapnak egy falat uborkát. Megromlott házasság: puff, egy uborka a szájba. Bevallani, hogy az életben minden félresikerült: ordítozás egész éjjel, egymagunkban. És a befejezés: „A papa pedig reggelig ott ült az ebédlőben és ordítozott, aztán fogta az aktatáskáját az iratokkal, felvette a fehér sildes sapkáját, és szerényen elment dolgozni.” Szerényen!

 

Vagy egy másik történet: a legvidámabb módon és a legkerekebb tőmondatokban számol be a tömény agresszióról. Mit is tennék a vendégemmel, ha szabad lenne: nem, nem teával kínálnám, hanem ütném, rúgnám, taposnám. De hogy miért? Miértek nincsenek ebben a világban. Van viszont állatmese – egy emberről, aki magasabb akart lenni. Van gyerekkori visszaemlékezés, látszólag teljesen hagyományos, csak éppen R betűvel kezdődő szavak keresésébe, vagyis egy totális nyelvi hiányba fut bele. De tényleg, mit is tudunk magunkról és mire is tudnánk visszaemlékezni? Hisz azt sem tudjuk kifejezni, mit érzünk éppen most, ebben a percben! Az abszurd szerző-elbeszélőn kívül számos ember tűnik fel szereplőként: kisemberek, nevecskék, akikkel mindennapian fura dolgok történnek. Ott van Szemjonov, aki elmegy sétálni és elveszti a zsebkendőjét. Fegya Davidovics, aki megpróbál vajat lopni saját magától. Szemjon Szemjonovics, aki felveszi és leteszi a szemüvegét, mert sosem lehet biztos benne, ül-e egy muzsik a szomszéd fenyőfán… Pronyin, aki épp megcsodálja egy hölgy harisnyáját, amikor elviszik. (Csak így egyszerűen, tudjuk kik, és hova – megszokott errefelé.) Puskin és Gogol (nem az igaziak, vagy mégis?), akik csak káromkodnak, és csak szólongatják egymást és csak káromkodnak… Ők egyébként egy jelenet szereplői: ami attól jelenet, hogy ki van írva a szereplők neve és nincs narrátor, csak szereplőutasítások, vagyis a megszólalások csak lógnak a levegőben, amúgy Godot-ra várvásan (így aztán könnyű észrevenni a lényeget – persze csak ha van…).

 

Nekem a „Gubanc”, a „Pénz”, az „Egy francia kapott ajándékba”, „A dolog” és az egészen örkényi „Találkozás” mondta a legtöbbet – most éppen. De érdemes újra próbálkozni: ez a könyvecske az újra-meg-újra-elővevős, szétolvasós fajtába tartozik. Akinek pedig nehéz valahova tenni ezt a különös, avantgárd korpuszt, ajánlható a fordító-válogató Hetényi Zsuzsa okos előszava (aminek egyetlen hibája, hogy én utószónak tettem volna a kötetbe). És… „Eh, írnék még, de a tintatartó hirtelen eltűnt valahová.” Ez is Harmsz-idézet: gyakori probléma, nem?