Főkép

Ha azt mondom Thomas Pynchon, mindenki ezer feletti oldalszámú, már-már olvashatatlan, követhetetlen, irodalmi, zenei, festészeti, filmes utalásokkal telezsúfolt monstrumokra, igazi kőkemény posztmodern irodalomra gondol – köszönhetően a néhány éve megjelent, magyarul Súlyszivárvány címen kiadott főmű mellett elsősorban a rendkívül hatékony marketingnek. Közismert tény, hogy magáról a szerzőről szinte semmit sem tudunk: életrajza valamikor a húszas éveiben megszakad, utolsó hiteles fényképe talán tinédzserkori. Ha rákeresünk a neten, találgatások és összeesküvés-elméletek tucatjait találhatjuk meg, amelyek a bolondokházába zárt őrült zsenitől, csapatmunkában alkotó zseniális írók kitalációján keresztül, egészen a Pynchon=Salinger elméletekig terjednek, ezért is volt nagy meglepetés 2009-ben, mikor új könyve, az Inherent Vice videótrailerében állítólag a rejtőzködő szerző saját hangján szólalt meg. Ez a regény, ahogy a korábbiak is, nagy példányszámban kelt el, és most is megizzasztotta a kritikusokat – igaz, más módon, mint a megelőzőek.

 

Hogy a Beépített hibát magyarul is olvashassunk, egészen ez év novemberéig kellett várnunk. A fordító most a nagyszerű Széky János helyett Farkas Krisztina lett, aki szintén ragyogó munkát végzett. A könyv ezúttal azért zavarba ejtő, mert hiányzik belőle szinte minden, ami „pynchonos”. Alig ötszáz oldal hosszú (igen-igen olvasóbarát betűmérettel), hiányoznak belőle a brutális matematikai, biológiai, fizikai, politikai előismereteket feltételező utalások, és ami még meglepőbb, a cselekménye is az elejétől a végéig tökéletesen érthető és követhető.

 

Pynchon ezúttal egy különös hard-boiled chandler-krimit írt, csak a történet idejét csúsztatta el néhány évtizednyit (egész pontosan 1970-ben járunk), így a dohányzó, whisky-t ivó, keményöklű, öltönyt vagy ballonkabátot kalappal kombináló detektív helyett egy rasztafrizurás, különféle könnyebb és keményebb drogokkal élő, nem túl jó memóriájú, hippikülsejű magánnyomozót kapunk főszereplőnek, név szerint Larry Sportellót, alias Dokit. Hősünk a beszélő nevű LSD nyomozóirodájában (Láthatatlanul, Sikeresen, Diszkréten) kisebb-nagyobb bűnügyek felgöngyölítésével tölti napjait, míg fel nem bukkan a múltból régi szerelme, Shasta Fay Hepworth, és arra nem kéri, hogy kutassa fel eltűnt szeretőjét, a zsidó származású ingatlanmilliárdost, Mickey Wolfmannt, akit az Árja Testvériség motoros banda védelmez, és aki mégis, talán a feleségének köszönhetően, eltűnt.

 

Doki, aki bár pénzt valószínűleg nem lát a dologból, a jó szívének és egy másik, most meg nem nevezett testrészének engedelmeskedve elvállalja az esetet. Az ügy eleinte nem is tűnik túl bonyolultnak, azonban újabb és újabb nem várt fordulatok, és időnként előbukkanó, majd eltűnő, furábbnál furább nevű, külsejű és viselkedésű embereknek hála, kezd teljesen átláthatatlanná válni, ám hűsünk nem adja fel, és nyomoz tovább. Konkrétumokat nem is írnék, ugyanis nem szeretnék semmilyen fordulatot, nem várt eseményt leleplezni senki előtt. A történet maga furmányos, csavaros, szerteágazó és rendkívül élvezetes, és ezúttal Pynchon mindent megtesz, hogy az olvasó a gyors tempóban pörgő sztori hatása alá kerüljön.

 

A néhány hónappal ezelőtt megjelent, Vad nyomozók című kötetet írója, Roberto Bolaño generációja számára írt szerelmes levélnek titulálta, ezen analógia alapján ezt a könyvet pedig a ’60-as évek Los Angeleséhez írott szerelmeslevélnek is nevezhetnénk. Minden sorából kiérződik, hogy Pynchon, aki ekkortájt valószínűleg maga is L.A.-i lakos volt, imádta ezt a kort és ezt a helyet. Hihetetlen szeretettel és játékossággal festi le ezeket a jó indulatúan balfék alakokat, akikben nincs igazából semmi rosszindulat, csak a kannabisz füstjében lebegő jókedv és segítőkészség. Remek, esetenként többoldalas, hangulatos leírások találhatók szerte a könyvben a korabeli figurákról és helyszínekről. Bár több amerikai kritikus hibaként rótta fel, hogy a regény túl pozitívan mutatja be a hippiket, ez azért így nem teljesen igaz, ugyanis a szerző tesz róla, hogy a vicces rajzfilmfiguraként csetlő-botló alakok mögül néha-néha előbukkanjon a kegyetlen valóság, gyilkosságok, túladagolások, vagy drogfüggőként született csecsemők formájában.

 

1970 az az idő, amikor az egész drog-szex-rock`n`roll korszak kezd végleg és visszavonhatatlanul eltűnni. Ekkor már javában zajlik a sorozatgyilkos Manson-család pere, aggasztó hírek érkeznek Vietnámból, egyre jobban kiépülnek országosan a különböző titkosszolgálatok, a rendőrség óriási pénzekből gazdálkodik – a régi világ kezd eltűnni, hogy átadja a helyét egy újnak, amit az ekkor még vadonatújnak számító és a szereplőket igazán meghökkentő dolgok fognak fémjelezni, úgymint a távirányítós tv, az ARPANET-ből létrejövő, mindent és mindenkit megfigyelni tudó internet, és más ehhez hasonlók. Ez az egész bohókás, ködös, kannabiszfüstbe burkolózó világ örökre elsüllyed, mint a könyvben sokat emlegetett Lemúria, és nincs az a varázslat vagy LSD trip, ami valóban visszahozhatná.

 

A cím, a beépített hiba egy biztosítási szakkifejezés. Olyan balesetre vagy káresetre utal, amely valamilyen rejtett hibából ered, és amit nem lehet előre látni, ám mégis bekövetkezik. Hogy pontosan mi is volt a „beépített hiba” a ’60-as években, csak találgathatunk: a felelőtlen, gyerekeikkel nem igazán foglalkozó hippitársadalom? A mindenen eluralkodó kémhálózatok? A politikába beépülő maffia? Az emberi kapcsolatok lassú felszámolódása? Ezen, mint oly sok mindenen, még sokáig gondolkodhatunk eme rendkívül szórakoztató történet befejezte után is.

 

Engem, mint Pynchon-rajongót (a Súlyszivárványt voltam olyan bolond, hogy kétszer is olvastam) ez a könyv meglepett, méghozzá pozitív értelemben: nem gondoltam volna, hogy a Mester így is tud írni. Itt nincsenek igazán posztmodern játszadozások vagy érthetetlen utalások (jó, a legtöbb olvasónak valószínűleg nem mondanak sokat majd az ’50-es, ’60-as évek zenéi, filmjei), ellenben vannak igazi pynchonos szereplők, nagyszerű leírások és egy, valószínűleg sokáig felejthetetlen korhangulat – ennek is köszönhetően ajánlhatom a Beépített hibát nem csak az elvakult posztmodern rajongóknak, hanem a krimik kedvelőinek vagy a Pynchonnal még csak most ismerkedőknek egyaránt.