Katarina Mazetti: Pingvinélet

Jó néhány éve már, hogy az egyik ismeretterjesztő csatornán belefutottam egy dokumentumfilmbe az Antarktiszra szervezett turistautakról – azóta is nagy vágyam, hogy egyszer elrepüljek a világ végére, és egy gigantikus jégtörő hajó fedélzetén magam is felfedezzem a saját Antarktiszomat. Ám mivel egész konkrétan a lakásunkat kéne áruba bocsátani ahhoz, hogy ezt ketten megtehessük, valószínűtlen, hogy ebben az életben sor kerül rá. Ellenben mindig melegség tölti el a szívem, ha olyan könyv vagy film kerül a látóterembe, aminek köze van a legdélibb kontinenshez. Nem volt ez másképp Katarina Mazetti új regényével sem – hab a tortán, hogy ezúttal nem csak „dísznek” van ott a könyvben az Antarktisz, hisz a cselekmény épp egy ilyen luxustúrán játszódik (no igen, svéd turistáinknak ez úgy tűnik, könnyebben megy).

Mazetti előző regényei, A pasi a szomszéd sír mellől és a Családi sírbolt üde színfoltot jelentettek a hazai romantikus kínálatban – a bájosan bugyuta cím és borító mindkét esetben fergeteges humorú, könnyed, kedves, mélységesen emberi történeteket rejtett, melyek azonban nem voltak mentesek az élet „nagy kérdéseinek” taglalásától sem (sőt!). Ezúttal sincs másképp – noha a Pingvinéletnek a címe tán kevésbé bugyuta, a borítója pedig kevésbé vicces (vagy csak harmadszor már nem „ül” annyira a poén, mint az első könyv olvasóra kikacsintó tehene esetében), az ironikus-kesernyés humor, a szerethető, biztos kézzel felrajzolt szereplők és a megannyi komikus szituáció ezúttal is a helyén van.

„Alkonyatkor a rakparton vár az M/V Orlovsky, az orosz, hatvanöt méter hosszú, két, egyenként háromezer lóerős, dízelmotoros egykori kutatóhajó, amely tízcsomós sebességgel halad nyílt vízen, és mindent kibír. Ötven utasra harminctagú legénység jut, sokkal jobb az arány, mint Noé ócska bárkáján. Bárkatársaim is jönnek, kettesével szállnak fel a hajóra. A legtöbb házas-, a többi nyilván alkalmi pár. […] Ellőttem épp az egyik alkalmi pár száll fel. A férfi olyan harmincöt lehet, jó magasra nőtt, barna haja kócos, arca komor. Egész jóképű lenne, ha nem vágna folyton olyan savanyú képet, mint egy gyomorbajos. A lány valamivel fiatalabb, ő is magas, és van benne valami fiús – messziről kamasz fiúnak nézné az ember, és úgy mozog, mint egy ólomkatona. Borzas, szőkésvörös haj, erős áll, kiálló fogak. Sovány és lapos, mint egy deszka, a lába pipaszár. Mozdulatai lassúak, merevek, mintha mindig izomláza lenne. Ő bezzeg nem komor – ragyog, csacsog szüntelenül, lelkesen örül mindennek, olyannyira, hogy az ember már-már aggódik miatta, nehogy a végén csalódás érje.”

A fent jellemzett „alkalmi pár” nem más, mint két főhősünk: a depressziós oknyomozó riporter, Tomas, aki válása után (no meg azután, hogy felesége fogta a gyerekeket és a Szilícium-völgybe költözött egy tökéletes, napbarnított, gazdag, Ken-típusú idiótával) azzal a szándékkal jött a világ végére, hogy a jéghegyek közt vessen véget életének; és Wilma, a gyógyíthatatlan betegséggel küzdő fiatal tanárnő, aki a pingvinek szerelmeseként, egy tetemes örökségnek köszönhetően lepte meg magát eme nagy kalanddal, hogy legyen mire emlékeznie, ha majd legyűri a betegség. Az elbeszélő hang pedig Albáé, a jó karban lévő hetvenes világutazóé, aki már nagyjából mindent látott, amit látni kell, és aki hallatlan élet- és utazási tapasztalata birtokában a legalkalmasabb arra, hogy Darwin nyomán feljegyzéseket készítsen „elfajzott embertársaink eredetéről”.

Az ő váltakozó elbeszélésükből ismerhetjük meg a kis svéd csapat antarktiszi kalandjait, melyet a pingvineken, oroszlánfókákon, bálnákon és számtalan egzotikus madárfajon kívül némi szerelem, flört, házasságtörés, családi dráma és tengeribetegség is tarkít. Mert persze nem csak Tomas, Wilma és Alba számít „csudabogárnak” ebben a társaságban. Ott van még a csapodár feleségétől a legkülönbözőbb turistautakon szabadulni kívánó Lelle, aki reménykedik benne, hogy amit nem sikerült sem Máltán, sem Krétán véghezvinnie, az talán összejön a jéghegyek közt; a férje árnyékából egy tengeribetegség nyomán végre szabadulni látszó Mona; a két 59+-os férjvadász hölgyemény, Ulla és Margareta; és a gazdag, zsarnokoskodó, gonosz nővérét kísérgető, szabadságra és elismerésre vágyó Lisa. No meg néhány vonzó orosz matróz és két egymással folyvást versengő idegenvezető. És „a világ vége”, ahol egy kicsit mindenki átértékelheti a saját magához, környezetéhez és a hátrahagyott életéhez való viszonyát.

Ami a legtöbb szereplővel meg is történik, mi pedig remekül szórakozhatunk – Tomas és Wilma lassú, a legkevésbé sem fájdalommentes, ügyetlen egymásra találásán, gyomorbajos légyottokon, reklámkampányához jéghegyek közt vasaló született üzletasszonyon, szenvedélyes madármegfigyelő öregurakon. Mazetti még mindig ebben a legjobb: hétköznapi szereplők börleszkbe illő csetlés-botlásai közepette tár elénk nagyon is komoly dolgokat. Például, hogy egy halálos betegség árnyékában is meg lehet őrizni az életkedvünket – még akkor is, ha örökös csacsogásunkkal és bénázásainkkal az utastársaink idegeire megyünk. Vagy, hogy hagyni kell, hogy a körülöttünk lévők kiráncigáljanak minket a depresszióból, akkor is, ha legszívesebben lefeküdnénk az első jéghegyre egy üveg jóféle piával és várnánk, hogy megfagyjunk. Vagy, hogy a sarkunkra kell állni és nem szabad hagyni, hogy mások elnyomjanak, megalázzanak, lejárassanak, akkor sem, ha „ők fizetik az utat”. Persze ezeket a való életben a legtöbbször lehetetlennek tűnik alkalmazni – ám sokszor már az is segítség, ha jókor kerül kezünkbe egy ilyen „kacagva tanító” regény, és legalább arra a pár órára, amíg olvassuk, elfeledjük saját gondjainkat. Olykor ez a legtöbb, amit egy könyv adhat.