Főkép

Jim és Bob Burgess évtizedek óta New Yorkban élnek. Húguk, Susan ezzel szemben szülővárosukban maradt, a Maine állambeli Shirley Fallsban. Jim gazdag és láthatólag boldog, Bob szerencsétlen lúzer, Susan pedig… nos, ő tulajdonképpen valamikor az egyetem végén megszűnt létezni – ahogy Shirley Falls – ez a regénybeli fiktív kisváros -  is csak azoknak létezik igazán, akik az utcáit tapossák. Aztán egy nap Susan tizenkilenc éves fia begurít egy már kiolvadófélben lévő fagyasztott disznófejet a városban megtelepedett szomáli közösség mecsetjébe. Ráadásul épp ramadán idején. Ezzel a visszataszító tettel sorsfordító események és érzelmi megtisztulás láncreakcióját indítja el, pedig valójában alig képes indokot szolgáltatni a vérfagyasztó hülyeségre, még azt sem tudja, mi az a ramadán.

 

Maine nincs messze New Yorktól, alig Budapest Nürnberg távolság, mégis, mintha másik kontinensen volna. Szomália sincs messze Maine-től, például közelebb van, mint Melbourne, mégis, mintha másik bolygón volna. A szomáliak a polgárháború, az éhezés, a pusztulás elől menekülnek Maine-be, ahol biztonságban vannak ugyan, de sokan közülük úgy érzik, nem a saját életüket élik. Shirley Falls városkája – a maga megejtő természeti környezetével együtt is – az a hely, ahol az emberek csak elmorzsolják napjaikat. Elvágyódnak, vagy éppen utálják az elvágyódókat, saját valóságukat mindig egy másik, vonzóbb élettel kecsegtető valósággal hasonlítják össze. A Burgess testvérek múltjának mélyén fájdalmas emlék rejtőzik: apjuk halálának tisztázhatatlan körülményei. Olyan rejtély, amely letérítette őket eredeti pályájukról. Mindhárman föltételeznek valamit magukról, a másik kettőről, a múltban történtekről, illetve az abban való felelősségükről, és mintha emiatt ők is szerepet cseréltek volna.

 

Ebbe a felbillent valóságba robban bele a disznófej okozta botrány. Idegengyűlölet, alapvető jogok megsértése, vádemelés, az ügyet felkapja az országos sajtó. Susan összeomlik, Bob hazautazik, hogy segítsen ikerhúgának és unokaöccsének, de – mint mindig – elbénázza. Jim sikeres és befolyásos ügyvéd, latba veti kapcsolatait, részt vesz a Shirley Fallsban rendezett politikai szimpátiatüntetésen is, és úgy tűnik, a tőle megszokott eleganciával és hatékonysággal meg is oldja a problémát. Egész jó kis történet ez eddig, az apa halála körüli titok jó húzás, a multikulti kurrens, de azért valljuk be, kicsit sablonos.

 

Elizabeth Strout regénye azok közé tartozik, amelyeket az ember szinte akarata ellenére olvas végig. Valahogy nehezen indul, talán a betűtípus is zavaró, megjegyezhetetlenek a mellékszereplők is, vissza-visszalapozunk, és túl sok az apró, leíró részlet. De minden könyvet meg lehet szokni, egyszer csak azon kapjuk magunkat, hogy beállunk a szereplők mellé, az ő perspektívájuk már a miénk is, és együtt mondjuk velük az életútjukat megváltoztató dráma kellős közepén a tökéletesen banális mondatokat. Mert ez a realitás. Így történnek a dolgok. Egyik pillanatban azon morfondírozunk, hogyan lehetséges, hogy az unokaöcsénk, az a hallgatag, mulya kamasz, ilyen szörnyűségre képes, elborzadva látjuk, hogy a férfi, akivel harminc éve élünk együtt, nemhogy elsimítaná a családi botrányt, hanem éppen ellenkezőleg, maga is darabjaira hullik, miközben idegenné és visszataszítóvá válik, a másik pillanatban pedig azt kérdezzük: „Elmegyünk hétvégén moziba?”.

 

Egyetlen pillanatra sem szabadulunk többé attól az érzéstől, hogy a mi valóságunk is bármikor kibillenhet egyensúlyából. Vissza-visszalapozunk, most már azért, hogy meggyőződjünk róla, ugyanilyen kiábrándítóan és reménytelenül kisszerű-e a mi életünk narratívája is. És ettől az egész elkezd fájni.

 

Egészen az utolsó pillanatig úgy tűnik, a szereplők élete végleg zátonyra fut. Egy klasszikus családregényben ennek így is kellene történnie. Strout azonban azt szeretné, hogy a Burgess testvérek kilépjenek a történet keretei közül, és szinte személyes ismerőseinkké váljanak.  Ezért feloldozza őket, egyszerűen és hétköznapian, s mi együtt gyógyulunk velük, éppen úgy, mint saját életünk krízisei után.

 

A történet filmvászonra kívánkozik, s ha a szöveg jó kezekbe kerül, akár kultfilm is lehet belőle. Akik szeretik a forgatókönyvszerűen részletes cselekményleírásokat, már ezért is szeretni fogják a Burgess fiúkat. Strout éleslátása, és szereplői iránti gyengéd rokonszenve pedig azokat is lenyűgözi, akik esetleg nem kedvelik ezt az irodalmi divatot…