A királynő (film)

Az utóbbi évek angol életrajzi filmjei kapcsán (A király beszéde, A Vaslady, Az ifjú Viktória királynő) rendre előkerült hivatkozási alapként Stephen Frears 2007-es alkotása, A királynő – nem véletlenül. Frears filmje elkészülte óta már-már etalonná vált a műfajban, melynek komplexitását és zseniális alakításait azóta sem tudta megközelíteni egyik „követője” sem (természetesen az angol életrajzi drámák közül – mivel gyökeresen más zsánert képviselnek, nem sorolom ide sem az amerikai életrajzi filmeket, sem az európai „művészfilmeket”). A királynő nem kevesebbre vállalkozik, mint hogy egy hét történései alapján rajzoljon portrét egy hatvan éve regnáló uralkodóról – s még ha tudjuk is (akkor is tudtuk, azóta pláne nyilvánvalóvá vált) hogy ez az egy hét bizonyos szempontból sorsfordító jelentőségű volt az angol monarchia számára, ez akkor is bátor vállalkozás. Bátor, ám nem eleve elvetélt.

II. Erzsébet 1952-ben lépett trónra, ahogy a filmben is elhangzik „ifjú leányként” (valójában kétgyermekes anyaként, de ez a lényegen nem változtat – csupán 26 éves volt ekkor) – kisgyermekként tanúja volt a VIII. Edward lemondása körüli alkotmányos válságnak, trónörökösként élte végig a második világháborút, uralkodóként végigasszisztálta a brit gyarmatbirodalom széthullását. Mégis, a huszadik század egyik legemblematikusabb női közszereplőjeként mindig megőrizte hidegvérét, méltóságát és rendíthetetlen nyugalommal tartotta fenn az egyesek szerint reformra szoruló, mások szerint egyenesen tűzre való monarchikus ideát. Egészen 1997 nyaráig, amikor is egy hét leforgása alatt nem csupán népszerűsége csökkent drámaian, de egyes közvélemény-kutatások szerint többen pártolták a köztársasági államformát, mint uralkodása alatt addig bármikor(!). Ami, ismerve a britek viszonyát az ő monarchiájukhoz (mely innen, Kelet-Közép-Európából nézve azért nem egyszer elég érdekes…), rendkívül sokatmondó tény. Hogy mi váltotta ki a közvélemény ily drámai elfordulását hőn szeretett uralkodójától? Természetesen Lady Diana Spencer halála, és az azt követő reakciók – illetve, a királyi család részéről a reakciók teljes hiánya.

A walesi hercegnő halála és az azt követő tömeghisztéria valószínűleg sok évre ad még kutatnivalót a brit társadalomszociológusoknak – mint ahogy Lady Di személye és hatása a popkultúrára is. Egyelőre megfejtetlen rejtély, hogy tudta ez a kifelé többnyire elbűvölő, ám többek szerint személyiségzavarral küzdő, figyelem- és szeretetfüggő, a bulvársajtót gátlástalanul kihasználó nő az ujja köré csavarni a fél világot. Persze rajongói számára meg az megfejtetlen rejtély, hogy nem tudta az ujja köré csavarni a királyi családot. Ami tény, hogy a nyolcvanas évekbeli tündérmese-esküvővel – mellyel az arisztokrata származású, de mégiscsak „alacsonyabbról jövő”, visszafogott, nem túl szép, nem túl okos, de bűbájos londoni óvónőből Anglia leendő királynéja lett – Diana a világ „legtöbbet fényképezett asszonyává” vált. Ő volt a „nép egyszerű leánya”, aki bekerült az elitek legelitebbjébe, és aki egyszer majd a világ legstabilabb trónján ülhet – ám ott sem szűnik meg a „szomszéd lány” lenni. Aki kétségkívül közelebb hozta az emberekhez az addig megközelíthetetlen királyi családot – beengedte a zárt ajtók mögé a sajtót, kimutatta érzelmeit a nyilvánosság előtt, kitaposta az utat a polgári származású hitvesek előtt. Aki – minden megcsalt, megalázott nő példaképévé válva – kiállt a nyilvánosság elé azzal, hogy a férje megcsalta, és a kamerák kereszttüzében vallotta be, hogy ettől összeomlott. És ő volt a hercegnő, aki félredobta a koronát. Azt a koronát, mely méltóságának megőrzésére II. Erzsébet az életét áldozta.

A királynő és a hercegnő közti ellentétekkel tele volt a bulvársajtó – azonban a film okosan nem megy bele abba, mit érezhetett II. Erzsébet, az ember egykori menye halálakor. Ehelyett arra fókuszál, mit cselekedett II. Erzsébet, a királynő a walesi hercegnő halálakor. Aki ekkor már nem királyi családtag, így a szigorú protokoll szerint halálhíre nem kíván reakciót – a királyi család folytatja nyári vakációját, mintha mi sem történt volna, tutujgatják a gyerekeket, akik elvesztették édesanyjukat, feketébe öltöznek, amikor misére mennek, de nem lépnek nyilvánosság elé. Pláne nem kívánnak állami temetést szervezni – az ő részükről ez magánügy, mégpedig a Spencer család magánügye (hogy a leendő angol király anyja halt meg, az csak egy szerencsétlen véletlen). Egyfelől csodálatra méltó, másfelől bicskanyitogató az a merevség, ahogy a protokolláris előírásokhoz ragaszkodnak, és nem engednek – sem maguknak, sem másnak – emberi érzelmeket. És közben a Buckingham Palota előtt csak gyűlnek a virágok…

Itt lép képbe a frissiben megválasztott miniszterelnök, Tony Blair, aki – lévén munkáspárti, fiatal, modern, antimonarchista feleséggel megverve – amúgy is szálka a királyi udvar szemében. Aki a hercegnő halálának másnapján elhíresült „a nép hercegnője” beszédével csak táplálta a bulvár-hisztit. Aki ugyanakkor alkotmányos kötelességének érzi, hogy figyelmeztesse uralkodóját: bajban van. A film tulajdonképpen kettejük emberi és politikai játszmájának és szolid, konszenzusos egymásra találásának krónikája (is). Egyben hagyomány és modernitás ütköztetése – több fronton.

Egyfelől ott van Diana halála és a kiváltott tömeghisztéria – amit a királynő érthető módon nem tud kezelni, mert nem fér bele a világképébe. Ő, akit úgy neveltek, hogy soha ne mutasson érzelmet a nyilvánosság előtt, aki fotósok előtt sosem ölelgette gyermekeit, aki népének szerető, ám távolságtartó „anyja” volt, nem érti, hogy a korszellem azt követeli, ölelje keblére a gyászoló tömeget. Hogy menjen ki a palota elé, hajtson fejet a hercegnő emléke előtt, sírjon a kamerába és ostorozza önmagát – ahogy Diana tette. Mert ez már rég nem a méltóságteljes koronás fők ideje, hanem a celebeké. És a celebhercegnőké – akik popsztárokkal buliznak, milliárdos aranyifjakkal hetyegnek, és magukkal cipelik a fél világsajtót, hogy dokumentálják minden jótékony lépésüket. Másfelől ott van a politika terén bekövetkező „lazulás” – már a film (zseniális) nyitójelenetében képet kapunk arról, II. Erzsébet mennyire ódzkodik attól az új móditól, amit a munkáspárti győzelem hozhat; ez tovább fokozódik (s számos mulatságos részlettel ajándékoz) Blair és felesége első hivatalos palotabéli látogatásakor.

Míg a királyi család Balmoralban vadászgat, Blair pedig Londonból próbál előbb saját pecsenyét sütögetni, majd menteni a monarchia becsületét, szép lassan kirajzolódik az a bizonyos alkotmányos válság. S a végén már nem az a kérdés, a királynő fejet hajt-e a népakarat előtt, hanem hogy vissza tudja-e szerezni a korona megtépázott becsületét. Azóta tudjuk: vissza tudta. Sokatmondó a zárójelenet, melyben az uralkodó a miniszterelnök orra alá dörgöli, hogy egyszer majd ő is megtapasztalja, milyen, amikor a nép elfordul tőle – hisz tudjuk: míg Blair már sehol, II. Erzsébet még mindig a trónján ül, s a királyi család népszerűbb, mint valaha. Mely népszerűség nagyrészt a Diana hercegnő tevékenységével indult, s a halála utáni válságot követő „nyitásban” kicsúcsosodó folyamatnak köszönhető. Minek eredményeképp az idős uralkodó Bond-lányként „ugrik ki” helikopterből az olimpiai megnyitón…

S hogy ez a politika, protokoll és poros királyi lakosztályok által fémjelzett film miért is lett a századelő legjobb életrajzi filmje? Nos, egyfelől Peter Morgan mértéktartó és nagyon okos forgatókönyvének, másfelől Helen Mirren emblematikus alakításának köszönhetően. Morgan fantasztikus érzékkel egyensúlyoz hagyomány és modernitás, alázat és megalázkodás, giccs és távolságtartó ridegség között. Mindamellett, hogy a film első percétől az utolsóig idézhető párbeszédek tömkelegét adja a szereplők szájába, legokosabb húzása, hogy nem szerepelteti a néhai Diana hercegnőt – pusztán archív televíziós felvételeken látjuk, ezáltal távolítja el tőlünk, helyezi mintegy a „valódi” szereplők fölé, egyfajta ikonstátuszba (ahogyan egyébként akkor a világ nagy része érzékelte). Mirren pedig – ő maga a királynő. Sem addig, sem azóta nem láttam ilyen mértékű átlényegülést, nem tapasztaltam azt, hogy így megvezetik az érzékeim – sokáig II. Erzsébet említésekor konkrétan Helen Mirren filmbeli alakja jutott eszembe, nem az igazi. A színészgárda többi tagja sem marad el mögötte, Michael Sheen Tony Blair-je idegesítően tenyérbemászó (ezáltal hiteles), a királyi család karót nyelt, ijesztően defektes tagjai vagy Helen McCrory Cheri Blair-je pedig a maguk módján rendkívül szórakoztatóak, de kár lenne tagadni, hogy ez Helen Mirren filmje. Aki egy merev maszk mögé zárva, pusztán szemvillanásokkal úgy fest le egy életet, hogy elhiszem: többet tudok meg tőle a királynőről, mint számtalan bulvárcikkből és életrajzból tudnék. E tekintetben kétségtelenül jobban járt, mint Diana – ő kapott egy könyvtárnyi cikket és könyvet, míg a királynő kapott egy királynőhöz méltó megszemélyesítést. És egy filmet, amire még sokáig etalonként fogunk tekinteni.