Charles Martin: A tücskök éneke

Szeretem azt a jelenséget, amikor szinte magához énekel engem egy könyv. Meglátom a borítót, átböngészem a fülszöveget, ízlelgetem a címet, és egyszer csak megszületik bennem a konok elhatározás, hogy nekem már pedig el kell olvasnom ezt a regényt, sőt a polcomon akarom tudni örökre. Furcsa, intuitív vonzódás ez, ám eddig soha nem kellett csalódnom az ösztöneimben, mert rendre kincsekhez vezéreltek engem. Valahogy így jutottam hozzá Charles Martin művéhez is: szirénénekével arra csábított, hogy semmiféleképpen sem hagyhatom ott a könyvhéten egyedül árválkodni a többi kiadvány között.

Nagyon nehéz megtalálnom a megfelelő szavakat, amikkel ki tudom fejezni, hogy miről is szól ez a nagyszerű történet. Ebben a regényben ugyanis szó szerint és átvitt értelemben is szívügyekről van szó. Amikor az élményre gondolok, akkor érzelmek és érzetek ugranak be: szívdobogás, gyász, félelem, eltökéltség, szeretet, gátoltság, kétségbeesés, együttérzés, barátság, empátia, mosoly, remény. Nem a fejünk, valamint a gondolataink által értjük meg ezt a történetet, sokkal inkább az érzéseinken keresztül, a szívünkkel olvassuk.

Képzeld el, hogy egy festői kisvárosba csöppensz, ami egy tó köré épült. A reggeli kávé szürcsölgetése közben megfigyelheted a tavon szikrázó napfénypöttyöket, hallgathatod a madarak énekét, magadba szívhatod a zöld pázsit meleg, tavaszi illatát, miközben mosolyogva integetsz a szomszédnak, aki a tornácon ugyanezt a műveletet hajtja végre. Lehet, hogy eme bizonyos szomszéd éppen Dr. Jonathan Mitchell, de ahogy mindenki, te is csak Reese néven ismered. Visszavonultságban élő, zárkózott, hallgatag ember, aki legtöbbször Charlie sógora társaságában múlatja az időt: régi hajókat csinosítanak ki, és ha idejük engedi, akkor kint eveznek a vízen rendületlenül, s csak ők tudják, milyen célok felé, vagy éppen mi elől iramodnak oly sebesen. Fogalmad sincs róla, hogy Reese nem egyszerű kétkezi munkás, hogy a kézügyessége nem csupán hajótestek restaurálására termett, hanem képes visszaadni az életet, dobbanást csiholni egy kongó mellkasban: meggyógyítani a beteg szíveket.

Miközben a városközpont felé igyekszel, biztosan találkozol Annie-vel, aki minden nap szorgosan ott áll aprócska limonádés standja mögött, és téged is frissítővel, valamint bűbájos mosollyal kínál. Tudod, hogy elfogadod a limonádét, akkor is, ha nem vagy szomjas, és többszörösen megfizeted az árát: ahogy mindenki, úgy te is néhány cent helyett, pár dollárt csúsztatsz a dobozkába. Úgy érzed, bár többet tehetnél. Ha lenne két szíved, az egyiket biztosan Annie-nek adnád, hogy meggyógyuljon, és végre úgy élhessen, mint a többi egészséges kislány az ő korában. Ehelyett azonban minden nap megveszed a limonádét, azért imádkozva, hogy eljöjjön a nap, amikor összegyűlik a pénz az operációra. Imádkozol, hogy Annie megérje ezt a napot. Nem tudod, hogy Annie milyen makacs és éles eszű, nem tudod, hogy Annie még nem választott orvost, vár az igazira, akiről érzi, rábízhatja picinyke életét. Csak azt tudod, hogy Annie-nek mindehhez a legfontosabb dolog hiányzik: az idő.

Az idő, valamint az időzítés bizony kulcsfontosságú szerepet tölt be ebben a regényben. Többféle idősík váltja egymást: Reese gyermekkori élményei, Reese felnőtt, gyakorló orvosként, és Reese napjainkban, remeteként, amikor a sors végül összehozza Annie-vel, s még egyikük sem sejti, mekkora szükségük van egymásra. Ezek a kalandozások az idővonal mentén olyanok, mint valamiféle éles, színes álomképek, vagy mintha egy fotóalbumot nézegetnénk, és abból próbálnánk meg kitalálni a fényképen szereplők sorsának alakulását.

Roppant filmszerűek ezek a jelenetek, akárcsak a villanófény-emlékek: érezzük az illatokat, halljuk a nevetést, megéljük a könnyeket, miközben egyre azon töprengünk, mi történhetett Reese-zel? Hogyan, és legfőképpen miért lett Dr. Jonathan Mitchellből hajóács? Zsigeri szinten, valahol a tudatunk mélyén persze sejtjük az igazságot, ám kerülgetjük, mint macska a forró kását, mindenféle elterelő hadműveletbe bonyolódunk, amit az ügyes történetvezetés kellőképpen megtámogat. Charles Martin érzi, mikor kell elkapni a képet, mikor kell a figyelmünket egy másik mozaikdarabkára irányítania.

Minden találkozásban, minden szereplőben, minden egyes helyszínben van valami mélység, egy új szín, ami tovább árnyalja a képet, s mindezek mélyén, az egyéni szívekben megannyi ki nem mondott érzés és titok lappang. Ahogy haladunk előre a történetben, megértjük, hogy nem csupán Annie-nek van szüksége szívátültetésre, hogy végre szabaddá válhasson, és nagyokat lélegezhessen, hanem Reese-nek is be kell foltoznia a szíve közepén tátongó lyukat. Fizikai értelemben a kislány a beteg, mégis, mintha helyette Reese haldokolna. Annie-ben van az életerő és a kitartás, Reese pedig a szükséges tudást hordozza. Kölcsönösen megmenthetik egymást – vagy örökre elbuknak.

„Ha él minden, ahol a vér áramlik, akkor a halál az, ahol nem.”

Számomra olyan volt ez a történet, mint amikor a szív szabálytalanul össze-vissza verdes. Az események néha felgyorsultak, s túl hirtelen, túl gyorsan kaptam nagy érzelemcsomagokat a hozzájuk társuló adrenalin lökettel, máskor pedig lassan csordogálva, szinte a pillanatba fagyva lamentáltam a dolgok alakulásán, az élet értelmén, hogy mi végre, s honnan szorul a szívünkbe ennyiféle érzés, ha nem mindig tudjuk őket kiadni, ha egyszer már nincs miért, kinek, hová dobogni. Mégis minden nap ver ez az öklömnyi kis szerkezet, életünk fundamentuma, s ellentétben önmagunkkal, még megtörten, betegen sem adja fel soha.

Napfénybe, zöldárnyalatokba, víz csobbanásába, valamint a fa illatába burkolt, olykor érzelmektől fülledt atmoszférába csomagolt látomás ez a történet, emberekről, kapcsolatokról, összetört és meggyógyított emberi szívekről. A tóparton, vagy a saját tornácodon, meleg takaróba burkolózva, ezt a regényt olvasva te is megtudhatod, miről énekelnek a tücskök, és talán a végén a szívnek sem kell megszakadnia.