Emmanuelle Arsan: Emmanuelle 1-2.
Írta: Galgóczi Móni | 2013. 09. 17.
Nem értem az embereket. Az olvasó embereket. Azokat az olvasó embereket, akik erotikus könyveket olvasnak. És nem ezért nem értem őket, mert erotikus könyveket olvasnak, hanem azért, mert a manapság divatos regényeket falják, mintha muszáj lenne, egy olyan „klasszikus” kapcsán viszont, mint az Emmanuelle, csak húzzák a szájukat. Miért? Mi bajuk vele? Az, hogy eredetileg 1959-ben jelent meg? Nem hiszem. De akkor mi? Újra és újra ide lyukadok ki, és csak pörgök rajta, mint bakelit lemez a lejátszón. Persze ha végre valaki megmagyarázná, talán abbahagynám…
… addig is írogatok valamit, hátha közben rájövök a megoldásra. Az Emmanuelle Arsan egy írói álnév, ami nagy valószínűséggel egy 1932-ben született Marayat Bibidh nevű thaiföldi születésű hölgyet takar, aki, miután 16 évesen hozzáment egy Louis-Jacques Rollet-Andriane nevű francia diplomatához, Marayat Rollet-Andriane néven élt tovább.
Amennyire meg tudom ítélni, a manapság divatos, romantikus álca mögé bújtatott erotikus könyvek egy része a szexualitásnak azt a szegmensét mutatja be, ahol az egyik fél hatalmat gyakorol a másik felett. Ilyen a sokak által szidott árnyalatos sorozat, meg még egy csomó könyv, amiket fel sem tudok sorolni, annyi van belőle. Számomra egyébként éppen azért furcsa ezeknek a sikere, mert manapság is zajlik a nemek egyenjogúsága körüli harc, itt meg mégiscsak arról van szó, hogy valaki behódol a másiknak, mégpedig önként és dalolva. Tudom, legtöbbször a való életben domináns felek arra vágynak, hogy a zárt ajtók mögött ne ők irányítsanak, de akkor is… Egyébként meg azt hinné az ember, hogy az ilyen könyveket pasik olvassák, hiszen mégiscsak az ő dominanciájuk „himnuszai” ezek, de nem, éppen a „szolgaságba hajtott” nők falják, akár a jóféle belga csokoládét. De ez csupán az erotika egyik része, az, amelyik egy bizonyos szexuális viselkedésre (pl. BDSM, fetisizmus) összpontosít.
De az erotika sokkal több ennél. Az erotika nem hatalomgyakorlás, nem behódolás, az erotika művészet – ezt üzeni az Emmanuelle sorozat, legalábbis az a két kötete, ami eddig megjelent magyarul. Az első (Lecke a férfiakról) valamikor régen már kapható volt, a második (Az antiszűz) viszont most először olvasható magyarul.
Akkor, amikor ezek a regények – az ötvenes évek végén, hatvanas évek elején – először megjelentek, még egészen más volt a világ. Akkoriban már az is felborzolta a kedélyeket, hogy voltak emberek, akik nem akartak úgy élni, mint a többiek, gondoljunk csak a hippikre, akik minden lehetséges módon lázadtak az elidegenedett fogyasztói társadalom ellen, és semmilyen módon nem kívántak abba beilleszkedni. Persze nem ők voltak az első lázadók, de talán ők voltak a legnagyobb hatással a világra. Persze ha figyelembe vesszük, hogy az első Emmanuelle történet 1959-ben jelent meg, akkor még akár az is elképzelhető, hogy ez is hatással volt a későbbi eseményekre. Vagy ki tudja. Az biztos, hogy a szabad szerelem eszméit hirdető könyv annak idején sokkolta és egyben alaposan megosztotta a világot. Voltak, akik szinte áhítattal beszéltek róla, és hirdették a benne olvasható eszméket, míg mások Sade márki felforgató művéhez hasonlították. Mára viszont az olvasók ingerküszöbe alaposan kitolódott, elég komoly dolog kell ahhoz, hogy egyáltalán a szemöldöküket megemeljék olvasás közben, legyen szó erőszakról vagy erotikáról, éppen ezért most, 2013-ban nem kavart különösebb port a kötetek megjelenése. Pedig a tizenkilenc éves lány erotikus ébredésének története igazán figyelemre méltó alkotás, még ha nem is hibátlan.
Ezekben a könyvekben nincs romantika, nincs szerelem, nincs szentimentalizmus, csupán nyílt, minden sallangtól mentes erotika, ami olykor súrolja a pornográfiát, na meg egy nagy adag filozófiai rizsa arról, hogy mindaz, ami történik, miért jó, és lenne követendő mindenki számára. Olvasás közben az emberek egy része biztosan rosszul érzi magát, mert tudja, hogy éppen ő az, a belé nevelt erkölcsi gátak miatt, akinek nincs helye ebben a világban, örülhet, hogy egyáltalán a kukkolásra esélyt kapott. Hogy akkor miért olvassa mégis? Mert kíváncsi. Vagy nem kíváncsi, csupán szörnyülködni akar, és megállapítani, hogy micsoda fertőben élnek egyesek, és dühöngeni azon, hogy erről még nyíltan beszélnek is, sőt, elméleteket tesznek mögé, amivel akár össze is zavarhatják az önmagukat kereső, bizonytalan emberek elméjét. Éppen ezért fontos, hogy kellő távolságtartással olvassuk minden sorát. Nyitott elmével, de minimum három lépés távolságból. Mert olykor bizony durva, nyers és már-már közönséges. Na jó, annyira azért nem, mert ugyanakkor ott bujkál valamiféle látens líraiság is, de akkor is. Aki nem bírja az ilyesmit, kézbe se vegye. De tényleg. A bátrak viszont, akik belekezdenek, valami olyasmit kapnak, amit hosszú-hosszú ideig nem felejtenek el, mert beleeszi magát a bőrük alá.
Olvasás közben sorra dőlnek le a tabuk. Fura, mert egyes tabuk még most, évtizedekkel a keletkezés és a megjelenés után is tabuk, legfeljebb nem akkorák, mások meg már csaknem elfogadottak manapság, legalábbis bizonyos körökben. Vajon eljön egyszer az a világ, amikor már tényleg senkinek nem rebben meg a szempillája, ha ilyesmit olvas? Remélem nem, hiszen kellenek a tabuk, a korlátok, mert nélkülük elvész az a valami, ami ellen lehet lázadni, ami alól fel lehet szabadulni, márpedig erre szükség van az élethez, a folyamatos fejlődéshez, ha ez nincs, akkor megrekedünk, és elindulunk vissza, lefelé a lejtőn. Ez pedig nem opció. Szerintem legalábbis. Persze nem mindegy, ki állítja a korlátokat, írja a szabályokat és szabja a feltételeket, mint ahogy az sem, hogy ki hogyan próbálja betartani vagy megszegni azokat. Fontos, hogy ne megfelelni akarjunk valakinek vagy valaminek, hanem saját döntéseket hozzunk, és beleegyező, aktív részesei, ne pedig passzív elszenvedői legyünk az eseményeknek. És ez nem csupán az erotikában, hanem az élet minden területén igaz.