Főkép

Néhány hónapja olvastam Jacek Dukaj Extensa című könyvét, de egyszerűen azóta sem tudok egyértelmű véleményt mondani a regényről. Nem tudom eldönteni, Dukaj zseniálisan sziporkázó sci-fi író, vagy csupán egy érdekes ötletekkel rendelkező iparos, akit hamar el fognak felejteni az olvasók. Így muszáj volt elolvasom a következő magyarul megjelent alkotását is, reméltem, hogy majd közelebb jutok dilemmám eldöntéséhez, s akkor végre a megfelelő kategóriába tudom sorolni. A Zuzanna és a világmindenség ráadásul még érdekesebbnek tűnt, körülhatárolhatóbb cselekménnyel és hatalmas mennyiségű egyedi ötlettel – ám az igazság az, hogy olvasás után továbbra sem jutottam közelebb problémám megoldásához. Az viszont biztos, hogy Jacek Dukaj olyan szerzője a tudományos fantasztikus közegnek, hovatovább a szépirodalomnak, aki mellett nem lehet szótlanul elmenni.

 

Az eredetileg 2002-ben megjelent regényben a szerző a nem is olyan távoli jövőbe kalauzol el minket, ahol azonban már mindenféle technikai újítás áll az emberek rendelkezésére. Khtonikus gépek, elftechnológia, génsebészet, „svíziók” és még ki tudja hányféle és –fajta korábban ismeretlen eszköz segíti a mindennapi életet. Szimulációk, megszületés előtt is beszélő és gondolkodó lények, vagy épp ellenkezőleg, elhalálozás után is „élő” férfiak és nők tömege egészíti ki az emberek kapcsolatait, miközben a legtöbben aktívan használják a digitális valóságokat. Ebben a közegben ünnepli Zuzanna Klajn tizennyolcadik születésnapját, nagykorúságát elérve azonban meglepő ajándékot kap rég halott édesapjától: egy kulcsot, mely egy bankfiókhoz vezeti, ahol titkokra bukkan, melyek hatására másként kezdi látni a valóságot.

 

Nehéz úgy beszélni a Zuzanna és a világmindenségről, hogy közben ne rontsam a cselekmény élvezetét, mert – akárcsak az előző Dukaj-regény esetében – igen jelentőssé válik a felfedezés élménye. A szerző most azonban nem próbál annyira homályban tartani, sokkal érthetőbb a történet és az elmesélt gondolatsor, mint az Extensában, sőt, inkább rávezet a megoldásra, hogy aztán a kötet vége felé közeledve mégis olyan válaszokat kapjunk, amelyek nem kis meglepetéssel szolgálnak. Ugyanis a rengeteg ötlet csupán a hátteret szolgáltatja ahhoz, hogy az író komolyabb kérdésekről merengjen, csupán felvázol egy olyan világot és egy olyan környezetet, amelyben jobban ki tud bontakozni.

 

Rögtön a felgyorsult technikai fejlődés (vagy népszerű hívószóval: szingularitás) kérdéskörével kezd, Dukaj ugyanis azt vizsgálja elsősorban, hogy lehetséges-e külső behatás nélkül elérni az igazán magas állapotot, elképzelhető-e, hogy az emberiség előbb-utóbb átlépi saját korlátait. S vajon mindez milyen hatást gyakorol a társadalomra és az emberi pszichére? Hogyan változnak az emberi kapcsolatok a születés előtti, illetve halál utáni létformák megjelenésével? Miként változik a vallás és a spiritualitás szerepe az ilyen magas szintű technológia hatására? A digitális világ minden korábbinál nagyobb szerepével hogyan értékelődik át a kaland és az élvezet? Mi hozhatja még „lázba” az emberi fajt? És végül mi okozhatja a vesztét? Melyek azok a sarkalatos pontok, amelyek az egész emberiség kipusztulását idézhetik elő?

 

Ám mindez csak töredéke annak, amit Jacek Dukaj a regényében próbál bemutatni. Rendkívül sok témával foglalkozik, amelyek – hiszen alig 250 oldalas műről van szó – részletesebb kifejtést is igényelnének, ennél jóval mélyebben is lehetne velük foglalkozni. Inkább csak felveti kérdéseit, s aztán az olvasóra bízza a válaszadást, alakítsa ki saját maga az önálló álláspontot. Ritka sokrétű könyvről van szó, amely úgy ejt rabul kisebb-nagyobb ötleteinek köszönhetően, hogy közben hamarosan aktuálissá váló problémákról és feladatokról mesél. Nem egyszerű regény, de megéri rászánni az időt, a szellemi utazás végén jóval gazdagabban tehetjük le a kötetet. Ennél többet pedig nem is kívánhatunk.

 

Részlet a kötetből