J. M. Coetzee: Elizabeth Costello
Írta: Bak Róbert | 2013. 07. 14.
Az Elizabeth Costello 2003-ban jelent meg, ugyanabban az évben, amikor a dél-afrikai J. M. Coetzee elnyerte az irodalmi Nobel-díjat. Ekkorra az idős búr író kénytelen volt áttelepülni hazájából Ausztráliába, ugyanis hiába állt ki évtizedeken keresztül az emberi jogokért és emelte fel szavát az apartheidrendszer ellen mind civilként, mind regényíróként, a Szégyen című, 1999-es regényét – ami elhozta számára a második Booker-díjat, és ami egy vidéki farmon élő fehéreket ért rasszista támadást ír le – egyes szélsőséges jogvédő csoportok szinte érthetetlen módon rasszistának, négerellenesnek kiáltották ki, és az egyre gyűrűződő botrány miatt Coetzee végül távozni kényszerült hazájából.
Többek között ez az epizód is bekerült (átírva és közvetett módon) ebbe a regénybe, melynek címszereplője annyira hasonlít Coetzee-re, amennyire egy ausztrál születésű regényírónő hasonlíthat. A könyvet olvasva mindenesetre nehéz különbséget tenni aközött, hogy mi az, amit Coetzee és mi az, amit Elizabeth vall a világról.
Elizabeth Costello számtalan regényt alkotott, mégis mindenki az évtizedekkel korábban megjelent Eccles Street-i ház című műve miatt ismeri. Élete többnyire utazásból áll, sokfelé hívják előadásokat tartani, néha kitüntetéseket, díjakat is kap eddigi munkáiért. Az előadások témáit többnyire maga választja ki, de ezeket a témákat a hallgatók nem tudják hova tenni, ugyanis Costello asszonyt már nem igazán érdekli mindaz, amiről régebben írt, amit korábban fontosnak tartott – átértékelte az életét és most már csak személyes, számára fontos dolgokról akar beszélni.
Az egyik ilyen téma az állatok jogai. (Az egyik előadásán a nagyüzemi húsipart a holokauszthoz hasonlítja, kiváltva ezzel több szervezet haragját.) De még sok egyébről is tart előadást: így a realizmusról és a regényírás jövőjéről, vagy a Gonosz problémájáról; más előadásokat pedig ő hallgat meg: például az afrikai regényről, vagy a bölcsészettudományok afrikai helyzetéről. Ezek az esszék szervesen, elkülönítetlenül olvadnak bele a szövegbe, és kiegészülnek az előadások előtt vagy után róluk folytatott fejtegetésekkel is.
Ezen esszék egy részét Coetzee már korábban megjelentette és szinte változtatások nélkül emelte be regényébe, míg mások tökéletesen újak. A könyvbeli előadások néhol teljesen világosak, követhetőek, sikeresek, míg máskor totális bukással végződnek (ezek a hibák szándékosak, a főszereplő negatív tulajdonságaiból fakadnak). Nagyon fontos, hogy az író sosem ítélkezik, egyáltalán nem utal arra, hogy egy adott témában mi helyes és mi helytelen, a döntést mindig az olvasóra bízza. Két esszé között pedig megismerjük egy sikeres kortárs író életének napos és árnyékos oldalait, és Costello asszony családi kapcsolatait is.
Ez a posztmodern, ámde könnyen olvasható esszéregény, ahogy a dél-afrikai írótól megszokhattuk, tele van világirodalmi utalásokkal, a szövegek gyakran túlmutatnak önmagukon – míg az utolsó leckében (a könyvben nem fejezetek, hanem leckék vannak) egy kafkai vízióban újra felvetődik az egyik legfontosabb kérdés, ami Coetzee-t vagy Costellót foglalkoztatja: nevezetesen, hogy lehetséges-e folytatni a realizmust, írhat-e másról egy szerző, mint banalitásokról, csupa olyasmiről, amiről előtte már több százan.
Az Elizabeth Costello egy nagyon jól működő és szerethető esszéregény, tele elgondolkodtató, fontos kérdésekkel, és szerencsére ezúttal a fordítással sincsenek különösebb problémák. Most sem csalódtam Coetzee-ben.