Beleolvasó - Monroe E. Price: Menekülő tárgyak

Fülszöveg:

„Meghitt és provokatív elmélkedés a zsidó létről a régi és az új világ között.” – Bernhard Schlink

 

„Monroe Price Bildungsromanja életteli és szórakoztató, sodrása olykor egy Michael Crichton-krimiével vetekszik, érvelésének meggyőző ereje pedig egy New York Times-vezércikkével. A szerző Bécsben született nem sokkal az Anschluss után, pólyában vitték ki az Egyesült Államokba, ahol egy sikeres jogász és tudós többé-kevésbé háborítatlan életét élte.

Bár ő maga nem volt sem menekült, sem holokauszt-túlélő, anyjától megörökölte a közép-európai zsidóság iránti odaadást, és „jogi értelemben vett személyiségének támpontja” Ferenc József birodalmában gyökerezik. Nincsenek személyes emlékei felmenőinek színes egyéniségéről, például Emil bácsiról, aki „közismert fiákeres” volt Bécsben, emlékiratában képes mégis életre kelteni őket. Ahogy újra és újra Európába utazott, hogy „az igazságok után matasson”, rájött, hogy az emlékezet nem csak kitalál, de rombol is. Azt írja, inkább otthon érzi magát a thaiföldi rizsültetvényeken, mint Bécsben. Ugyanakkor egy új törvénynek köszönhetően 1997-ben osztrák állampolgárságért folyamodott, amit maga sem igazán tud megmagyarázni.”

Charles Fenyvesi

 

„Monroe Price, akinek édesanyja és anyósa egyaránt magyarok voltak, nem tud az anyanyelvünkön, de megtanulta, és megértette ezt az országot. S igen sokat tett azért. Most, ebből a könyvből ki-ki megismerheti, hogy miért is lett ilyen: önzetlen, nagyvonalú, végtelenül bátor ember. Ritka élet adatott meg néki, s ő megértette, hogy a lehetőség az felelősséget jelent, a kiváltság kötelességet, barátság pedig barátságot: nyelveken, kontinenseken, életkoron átívelőt. Monroe Price sokunk személyes jóbarátja, most a magyar olvasók elé lép életével.”

György Péter

 

A szerzőről:
Monroe E. Price a Pennsylvania Egyetem és a Yeshiva Egyetem jogászprofesszora. Kutatásaiban a kommunikáció- és médiajog közpolitikai összefüggéseit vizsgálja. Széleskörű nemzetközi tudományos és civil együttműködések létrehozójaként számos új kommunikáció-elméleti programot és kutatóközpontot alapított Londonban, Oxfordban, a budapesti Közép-európai Egyetemen, valamint a Pennsylvania Egyetemen. Könyveit és tudományos publikációit számos nyelvre lefordították, előadásait kiemelt érdeklődés övezi a világ minden táján.

 

 

Részlet a könyvből:

1. fejezet

A menekült, avagy mennyire vagyok osztrák?

 

Az egyik utolsó olyan zsidó gyerek voltam, aki az egykori Bécsben fogant. Anyám terhességének elején Ausztria még szuverén állam volt. 1938 márciusára, amikor anyám várandóssága első harmadához ért, az országot erőszakkal beolvasztották Nagy-Németországba. Amikor annak az évnek augusztusában kibújtam anyám hasából, Ausztria már teljesen beolvadt a Harmadik Birodalomba. A Bécs, ahol megfogantam, osztrák város volt; a Bécs, ahol megszülettem, német. A szó szoros értelmében Bécs a szülőhelyem, de ez mégis megbélyegző kifejezés, nem helyén­való. A „születési hely” esetemben nem egyértelmű, többet jelent, mint Ausztria jogi státusát abban az időben, amikor ott éltem. Valami találóbb kifejezés kellene rá: kiűzetési hely vagy a kényelmetlen származás helye. Ausztriához fűződő fizikai kötődésem brutálisan (és könyörületesen) rövid volt. Születésem után mindössze hét hónappal, 1939 márciusában, a családom immár a megfelelő engedélyek bir­tokában az Amerikai Egyesült Államokba távozott. A háromfős család (27 éves anyám, 32 éves apám és én) vonattal Párizsba, aztán Cherbourg-ba, majd hajóval Amerikába utazott.

De máris belekerültem a születés és a menekülés, az állapotból a mozgásba, a rögzítettségből az események örvényébe lépés különös ritmusába. Miért van a születés körülményeinek akkora súlya a történetekben? Az életrajzok hőseit szinte mindig világra jöttük helyének és idejének megadásával határozzák meg. Az olvasó­nak, a történésznek és a kritikusnak szüksége van ezekre a köznapi adatokra, melyek földrészhez, országhoz, faluhoz vagy városhoz, háztömbhöz és lakáshoz kötik az embert. Ezeket a tényeket szokás először rögzíteni, mintha szükségszerű hátterét és előfeltételeit alkotnák az elkövetkező érzelmi drámának. Megnyugtató kapaszkodót jelent, ha helyhez köthetjük az embert. A születési helynek ráadásul rejtélyes jogi jelentősége is van. Előfordul, hogy a vér határozza meg az állampolgárságot, de a föld vagy a terület jóval gyakrabban. Az amerikai alkotmány kizárja az elnöknek jelölhetők köréből a külföldön született állampolgárokat; a bevándorlókat, hono­sított állampolgárokat, mint amilyen én vagyok, meg aztán főleg. Ez nem tűnik ugyan túl nagy ügynek, de egy gyermek számára olyan, mintha felkínálnák neki az édességbolt minden nyalánkságát, kivéve a legeslegfinomabbat.

Sok történet kezdődik a születési hellyel. Ott lebeg az elbeszélések fölött, és ki­hagyhatatlan eleme a nekrológoknak. X egy kisvárosban született, és a nagyvárosban lett gazdag és nagyhatalmú. Y a szegénynegyed gyermeke volt, és ez az örökség végig elkísérte. Z Pakisztánból jött, vagy Oroszországban született, vagy dél-afrikai volt vagy gázai. Ezek meghatározzák az embert. Nem csak az, hogy ő maga hol született, hanem gyakran az is, hogy a szülei hol születtek. Gondoljunk arra, milyen élvezettel írnak a nekrológok az újságban ilyen eredettörténeteket, hosszan részletezve, hogy a jeles személyiség szülei egy kis kelet-európai faluban vagy egy tanyán látták meg a napvilágot. A születési helynek nem csak az elbeszélés szempontjából van fontos szerepe. Létünk feltétele, hogy rendre megvalljuk és felidézzük. Szinte minden hivatalos iratban meg kell adnunk, mintha a születési hely olyan meghatározó jel­lemzőnk volna, mint a magasság, a testsúly vagy a szemünk színe. Kitörölhetetlen. Pénzügyi papírok, belépőkártyák, jogosítvány- vagy biztosítás-igénylő lapok, mun­kahelyi és iskolai jelentkezési lapok, aktánk legnagyobb hányada, rákérdez születési helyünkre. Az ember eredete ebben az értelemben lehet hamisítható, félreérthető, politikailag félrevezető, de kitörölni szinte lehetetlen. A születési hely az adottságok egyike, tény, olyasvalami, ami rögzíti az identitást a viszonylagosságok tengerében. A földrajzi DNS-ünk.

Verseng egymással a menekülés és az eredet ezeknek a mesés történeteknek a dina­mikájában. A menekülttörténetek szeretik hangsúlyozni a megmenekülés kivételes voltát: a Berlinből kifutó utolsó vonat, a Hamburgból induló utolsó hajó történetét, a diadalt, hogy a Palesztinába tartó hajó, amire hősünk még épp felkapaszkodott, következő útján elsüllyedt. Furcsa, hogy milyen sokan pályáznak a Megmenekü­lések Guinness Rekordjainak Könyvébe, pedig az inkább a borzalmas eshetőségek világrekordjainak gyűjteménye. A menekültkönyvek többféle műfajba sorolhatóak, közös halmazba vonja azonban őket a durva és veszedelmes kiűzetés. Újra és újra elmesélik az Éden mítoszát, ahol a szabályok egy csapásra változnak meg. Ezen túl sokat mondó közös jegyük, hogy azonnal kellett menni. Nemcsak a félig-meddig paradicsomi állapotok elveszése jelenti az összekötő kapcsot, és nem is csak a me­nedékkeresés, hanem a távozás körülményei. Szemünk előtt ott lebeg kép, amint tolonganak, hogy felférjenek a Saigonból felszálló helikopterre, elérjék a Casablan­cából induló utolsó gépet, vagy amint vergődnek Kuba és Miami között a viharos tengeren. Minél hajmeresztőbb a „menekülés” maga, az ember értelemszerűen annál közelebb érzi magát az isteni megmentéshez (mint a bombázások, tornádó vagy tűzvész közepette megmenekülő templomokról szóló sok-sok történet esetében).

Néha - talán mindig más-más mértékben - a csodálatos megmenekülés tör­ténetének egyik következménye a különleges felelősség tudata. Az ima együtt jár a fogadalommal: ments meg, Uram, és szolgálni foglak. Gyógyíts meg, és életemet a társadalomnak szentelem. Látszólag véletlenszerű az, hogy ki marad életben és ki hal meg, és akkor nyerhet csak értelmet, ha az életben maradók valami értelmes célnak szentelik létüket. Az ember kötelessége, hogy pótolja azokat, akik odavesztek, hogy élő emlékezetük legyen, hogy újranépesítse küldetésüket.

Mivel 1939-ben szüleimmel el tudtunk menekülni testi sérülések nélkül, és mi­vel bebocsáttatást nyertünk az Egyesült Államokba, az én elbeszélésem oly kevéssé drámai, amennyire egy holokauszt-történet csak lehet. Minden kényszerű mene­külés és minden kiűzetés kegyetlen, de a mienk, minden gyötrelem ellenére, jóval kevésbé volt az. Hogyan lehet az ilyesmit mérni? Anyám szülei és családjának nagy része ott maradt és elpusztult. Vagyonunk és családom életmódja megsemmisült, életpályánk hirtelen megakadt és megtört. De apámnak voltak amerikai rokonai, akik még idejében kiállították számunkra a befogadó nyilatkozatot ahhoz, hogy megkapjuk a vízumot, és a Queen Mary viszonylagos luxusában érkeztünk meg New Yorkba. A mi történetünkben nincs padláson bujkálás vagy menekülés az erdőben. Nem mi voltunk azok, akik munkatáborokban, illetve koncentrációs táborokban maradtak életben vagy pusztultak el. Én nem számolhatok be a szülők nélkül az Egyesült Királyságba szállított Kindertransport drámájáról, sem a francia gyerekeké­ről, akiket előbb megvédtek, aztán a háború előrehaladtával mégis összegyűjtöttek. Szenvedtem, hajszálon függött az életem, de nem vagyok „túlélő”, nem tartozom azok közé, akik a körülmények folytán joggal használhatják ezt az elnevezést. Az én történetem nem Jakov Lind története, aki tizenegy évesen elmenekült Ausztriából, egy időre Hollandiában lelt menedéket, majd úgy sikerült életben maradnia a náci Németországban, hogy hollandnak adta ki magát.

Az, hogy nem voltak ilyen jellegű események többé-kevésbé háborítatlan életem­ben, sokak számára talán azt jelenti, hogy nincs jogom erről a korról érdemben írni. 2002-ben a New York-i Zsidó Múzeum kiállítást rendezett „A gonosz tükörképei” címmel. Ezen a sokat vitatott kiállításon fiatal művészek, köztük németek és len­gyelek, mutattak be olyan alkotásokat, melyek nem a koncentrációs táborok áldo­zatait, hanem a holokauszt elkövetőit állították a középpontba, többnyire valami újfajta távolságtartással, illetve posztmodern képzeletfutam jegyében. A holokauszt lángjának őrzői (és nem ironikusan használom ezt a kifejezést) tiltakoztak a tárlat ellen, szerintük ez a fajta távolságtartó művészet felhígítja az emlékezetet. Azzal fenyegetőztek, hogy blokád alá vonják a kiállítást, és hogy kivételes politikai befo­lyásuk segítségével leállítják a múzeumnak folyósított önkormányzati támogatást és bojkottra veszik rá a magántámogatókat. Engem kértek fel, hogy moderáljam az áldozatok és a múzeumvezetőség közötti heves vitát még a kiállítás megnyitása előtt. Nem nagyon sikerült közös álláspontra jutni, de az első vitatéma nagyon érdekes volt: kinek áll jogában, hogy a túlélők nevében beszéljen? Egy valami volt világos a számomra: nekem nem.

Ezzel azonban még nem adtam választ arra a kérdésre, hogy ki vagyok én a holokauszt-történetek folyamában. 1997-ben, öt évvel „A gonosz tükörképei” kiállítás előtt és hatvan évvel azután, hogy pólyába csomagolva elhagytam Bécset, az osztrák kormány osztrák állampolgárságot adományozott nekem és osztrák útlevelet állított ki számomra (kérelmemet egy frissen elfogadott osztrák törvény tette lehetővé). Önként jelentkeztem, hogy hozzákapcsoljanak egy olyan helyhez, ahonnan annak idején mint zsidó gyermeket kitiltottak. A barátaim bonyolult kérdésekkel szem­besítettek: Minek küzdeni azért, hogy az ember egy eleve kompromittálódott és baljós státust szerezzen? Nem minősül-e az osztrák állampolgárság elnyerése utó­lagos kollaborációnak? Nem egy olyan állam legitimációjának számít-e ez az ak­tus, akármilyen jelentéktelen mértékben is, mely vadállati módon bánt ilyen sok állampolgárával? Amikor belevágtam a procedúrába, Kurt Waldheim volt Ausztria elnöke, akinek náci múltja már napvilágra került, és országával együtt minden ol­dalról támadták. Talán egyszerűen azért adtam be a kérvényt, mert Ausztria fel­ajánlott egy olyan jogi kategóriát, amely illet rám, olyan megfogalmazást, amelyben a tények és a személyiségjegyek összefüggésrendszere következtében pályázhattam. Egyetlen papír kitöltése következtében jogilag igazolhattam, hogy ki vagyok. És az akkori játékszabályok értelmében még kockázatot sem kellett vállalnom: alapvető és megmásíthatatlan amerikai állampolgári státusomhoz tettem hozzá valamiféle hivatalos osztrákságot.

Mindenesetre ahogy szorongatom az osztrák útlevelem és odateszem az amerikai mellé, elképedek a kombináción. Nyilván azért írok ebben az önmegismerő stílus­ban, hogy növeljem magamban az osztrák hányadot, hogy valamiképpen egységet teremtsek személy és megszerzett útlevél között, hogy igazoljam azt, hogy ha kis­mértékben is, de osztráknak mondom magam. Talán azért is írok, hogy igazoljam magam azokkal az állításokkal szemben is, melyek szerint az osztrák állampolgárság (és a vele járó útlevél) kérvényezése helytelen volt. Végül is el kell ismernem, hogy elégedett vagyok a jogi tranzakcióval, illetve új státusommal. Osztrák állampol­gárként az Európai Unió állampolgára is vagyok. Bárhol állást vállalhatok a hiva­talos Európában. Arról álmodozom, hogy amikor igazán megöregszem, az osztrák Alpokba megyek szanatóriumba, nem pedig egy jóval kevésbé vonzó bronxi vagy queensi intézménybe. Ennél is fontosabb, hogy az európai útlevéllel elkerülhetem az „Egyéb” tábla alatt kígyózó sorokat a tagországok repülőterein. Reménykedem, hogy új önazonosságom további járulékos előnyöket is jelenthet, de hogy ezek mik, azt egyelőre nem látom világosan. Néha úgy érzem, szárba szökkent fejlődésképtelen német nyelvtudásom, s hogy könnyebben kiszúrom az osztrákokat és könnyebben elegyedem beszélgetésbe velük.

Az útlevél és az állampolgárság kérvényezése és megszerzése azonban feleleve­nített bennem egy régi kérdést: Mennyire vagyok osztrák? Természetesen ahogy nem vagyok túlélő, igazából osztrák sem vagyok. Ugyanakkor, ahogyan a szó szo­ros értelmében mégiscsak „túléltem”, épp úgy bizonyos mértékben mégis osztrák vagyok. Ausztria létem kitörölhetetlen kezdőpontja. De hogy mennyire, milyen módokon és milyen következményekkel vagyok osztrák, azt mindig is homály fedte. Talán messzebbre jutnék, ha azt kérdezném, mennyire vagyok bécsi, tekintve, hogy az osztrákság túlságosan széles és túlságosan idegen kategória (sok bécsi számára is) - mint ahogy később, j óval később azt kellene kérdezni, hogy mennyire vagyok New York-i, nem pedig, hogy mennyire vagyok amerikai. További redukció révén még szűkebb, és meglehet, termékenyebb önazonosság-bugyrokat találhatnék, meg­kérdezhetném, hogy mennyire vagyok bécsi zsidó, vagy - újraélesztve egy múltbéli fogalmat - hogy mennyire vagyok egyáltalán zsidó. Ha konok vagyok, azt is mond­hatom, hogy lényegesebb lehet a szlovák és burgenlandi gyökereim felkutatása, mint a Bécshez fűződő viszonyomé.

Akármilyen hozzávetőlegesek és nehezen kihámozhatóak is ezekre az önazonos­ságot firtató kérdésekre a válaszok, ez a könyv mindenesetre nem a „túlélő” beszá­molója. Szigorúan véve nem is túlélők gyermekének „másodgenerációs” története. Részben arról szól, hogy milyen menekültnek lenni Amerikában, méghozzá olyan menekültnek, akit meghatároznak származások és körülmények. Arról szól, hogy milyen bécsi zsidó szülők gyermekének lenni és az amerikai Közép-nyugaton felnő­ni. Azt kutatja, hogy vajon születésem és körülményeim beidegződései befolyásol­ták-e későbbi viselkedésemet. Ahhoz, hogy megírjam, pszichológiai eltávolodásra, lelki távolságra, visszahúzódásra volt szükségem (vagy talán emiatt írtam meg). Egy fél-generáció kérdése jelenik meg ezeken a lapokon, nem a menekülés és a szenvedés könnyfakasztó története (bár találkozhatunk ilyen epizódokkal is), és nem is az asszimilációé és a teljes eltávolodásé.

Életem nagy részében egyes számban gondoltam magamra (talán minden gyerek így van ezzel). Nem úgy tekintettem magamra, mint aki elsősorban a tizenkilen­cedik és huszadik századi európai menekültek hatalmas osztályába tartozik. Úgy gondoltam magamra, mint aki konkrétan Bécsből származik, és valamiképpen ma­gán hordja annak a Bécsnek a jellegzetes címerét, amely a művészeteket, a kultúrát, az egyetemeket, a mozgalmakat és filmeket átformáló menekültek sorát adta a vi­lágnak. A zsidók „kiválasztottsága” összeolvadt az üldözöttek kiválasztottságával, konkrétan a bécsiek és a bécsi zsidók kiválasztottságával. Csak később következett be, és nem is elegendő mértékben, hogy megrendült bennem a különlegesség tudata: amikor a menekültek látható univerzuma lényegesen kitágult, és helyet kaptak ben­ne az angliai koszovárok, a minnesotai hmongok, az ausztráliai szerbek, az Ugan­dából menekülő indiaiak Mississippiben, az orosz zsidók New York-ban, a kubaiak Floridában. A populációk térképének átrajzolódása sokak énképét át kellene, hogy alakítsa, de nem vagyok biztos benne, hogy ez kellőképpen lezajlott akár bennem, akár másokban, akik hasonló helyzetben vannak.

A világ ma annyira tele van menekültekkel (vagy legalábbis ez a benyomásunk, mivel előtérbe helyezi őket a közérdeklődés), hogy a huszadik század végének és a huszonegyedik század elejének történései újraértelmezik saját történetemet is. A nemzetek, a háborúk, sőt maga a természet is összeszövetkeznek annak érdekében, hogy az én esetem - azaz, hogy egy országban születtem és egy másiknak vagyok a polgára - természetes legyen, és különleges. Az önazonosság kérdésével - meg­határozásával, jelentésével, a hatalomhoz, történelemhez, családhoz, valláshoz való viszonyával - foglalkoznak a fiatal indiai írók regényei, az iráni filmek és a zene mindenütt. Akkor miért ne adhatnám át én is magam az önazonosság-méricskélés örömeinek? Amerikai nevem van, és ma már hosszúnak tűnő amerikai történetem. Gyakorlatilag egynyelvű vagyok. A kivételezettek életét élem. De identitásom ezen felszíne alatt ott van osztrák születésem, zsidóságom sajátos megélése, és valami zavarba ejtő körülményesség, ami talán épp ezeknek a kicsit háttérbe szorított té­máknak köszönhető. Az én-brandem fura és ellentmondásos elemeket tartalmaz: tekintélyelv-ellenességet, fundácionalizmus-ellenességet, a szokást, hogy új dolgokat (gondolatokat, intézményeket, történeteket) hozok létre létezésem bizonyítékául, a világ jobbá tételében való részvétel iránti szerény elkötelezettséget, a konfliktusok elkerülésének igényét, azt, hogy szükség esetén fél szemmel mindig a lehetséges menekülő utakat keresem, hogy hajlamos vagyok keményen dolgozni, de közben nem veszem komolyan magam, hogy a lelkem mélyén mindig ott ólálkodik a gondolat, miszerint minden illúzió, és a világ nem más, mint a mindjárt szertefoszló, csillámló Bécs, mely üres a paloták és a csillogás mögött.

Még a diaszpórák állandósulásának fényében is nehéz feladni azt az elgondo­lást, hogy az ember egy különleges történet része. A vándorló, ide-oda csapódó leszármazottak minden egyes csapatának megvannak a maga mindenkit egyesítő drámái, könnyen sztereotípiává váló mintái, a múltbeli történések maradványai vagy felnagyításai. Ezek az identitással kapcsolatos dolgok különösen fontosak a mene­külés kopott bőröndjeiben, ahol egyébként oly kevés, a létfenntartáshoz szükséges tárgy van. Minden vándorlásra igaz, hogy a kiűzetés élményét átszínezik a hely és a körülmények, ahová a menekültek érkeztek. A zsidók szétszóródásának idején, az 1930-as években nagyon sok múlt az érkezés útvonalán, illetve már azon az összetett folyamaton, ahogy eldőlt, hogy mi legyen a célállomás (ide értve persze azt a merész döntést is, hogy Palesztina legyen az alternatív otthon). És sok múlott az egyes családok körülményeinek részletei közötti különbségen is: milyen idősek voltak a száműzöttek, kit és mennyit veszítettek, mennyire voltak szakmailag, személyesen és lelkileg felkészülve a nyereségre, mennyire volt koherens a család megmaradt része és a gazdasági viszonyok, amelyek közé kerültek. Hogy mennyire vagyok osztrák, azt többek között úgy is meg lehet kérdezni, hogy kivel azonosulok, mely idege­nekkel, hogy kivel érzek együtt, ki kelt bennem empátiát. Mindent összevetve, nem tekintem magam a zenei Bécs vagy a kulturális Bécs, a festői Bécs, a pszicho­analitikus Bécs vagy a birodalmi Bécs polgárának. Ha megveszem videón Strauss Die Fledermausát németül anyámnak, vagy ha elmegyek a Neue Gallerie-be New York-ban, az jut eszembe, hogy bizseregniük kellene kulturális idegvégződéseimnek. De van, hogy közelebb érzem magam Harlemhez, az örök menekültek otthonához, ahol elálmélkodom a menekülés, a szegénység, az áttelepülés, az újradefiniálás évszá­zados történetén. Azonosulok a küzdelem olyan zugaival, mint a libanoni kávézók sora Londonban az Edgware Road-on. Jártam ott éjjel, amikor középkorú férfiak ülnek az asztaloknál, lázasan cigarettáznak, szopogatják a vízipipát. Lelki szemem­mel látom, amint libanoni hazatérésüket tervezgetik. A piacok dúskálnak a libanoni élelmiszerben, a shawarma bárány- és csirkehúsának csillogó-csöpögő halmaiban. Az újságosok csak közel-keleti lapokat árulnak, az utcán a nők burkában, a férfiak sejk-öltözékben. Kicsit irigylem őket, hogy magukkal tudták hozni a szülőföldjüket, hogy ilyen intenzíven újrateremtették azon a földön, ahová érkeztek. Van valami vonzó az ilyen csoportalkotásban, de ez nem az enyém. Empátiát csak bizonyos távolságból érzek irántuk, ahogy ez az empátia esetében szükségszerű is.

A valódibb bécsi menekültek (a szüleim korosztályába tartozók) faja mára már szinte kihalt. Néhány évvel ezelőtt még el lehetett kapni egy-egy ős-öreg hölgytár­saságot, amint németül pletykálkodtak az asztal körül a régi Modern Művészetek Múzeumában New Yorkban, a festmények között tett séta után, vagy Queensben, a Forest Hills valamelyik kisebb éttermében, netán az Au Bon Pain, sőt a Wendy`s valamelyik üzletében, melyeket a szokás és a vendégek köre valami európai talál­kozóhely halvány képmásává alakított, vagy croissant-nal és kávéval a kezükben valami Floridát idéző helyen. Ezek az asszonyok, a múlt műalkotásai, ma már csak egyesével-kettesével bukkannak fel, súlyosan veszélyeztetettek. Azok az önsegítő szervezetek, melyeket az 1930-as években hoztak létre New Yorkban a német és az osztrák menekültek számára, egyre inkább az idős kínaiak, koreaiak és indiaiak tereivé válnak. Én és a hozzám hasonlók, akik nagyobb eséllyel vannak még élet­ben, nem hatunk menekültnek, nincsen akcentusunk, nem keressük a szavakat, járásom, mozgásom nem hordozza eredetem jegyeit, öltözködésem stílus nélküli.

 

A Kiadó engedélyével.