Beleolvasó - F. Várkonyi Zsuzsa: Már 100x megmondtam

Fülszöveg:

Már százszor megmondtam - hangzik el nap mint nap sok-sok családban. Vajon mi az oka, hogy a megoldással akkor is újra és újra próbálkozunk, ha nyilvánvalóan hasztalan?
Ennek megértéséhez segít hozzá az a sok tapasztalat, mely a világ különböző tájain dolgozó pszichológusok megfigyeléseiből épül lassacskán rendszerré. Ezekből tudjuk, közléseinknek fontos háttérüzenete lehet: szándékot, indulatot, érzelmet rejtenek, s ezt a másik fél már a kisgyerek is pontosan érzékeli. Csakhogy mindaddig ő is ilyen kendőzött formában reagál, míg nem kap szavakba öntött eligazítást - éspedig nem a tennivalóiról, hanem a másik érzéseiről, igényeiről.
A pszichológusi tapasztalat szerint minden ép értelmű, egészséges személyiségű ember megtanítható saját, eddig nem vállalt érzelmei felismerésére és megfogalmazására. Ehhez kíván gyakorlati segítséget nyújtani a szerző a kommunikációkutatás, a tranzakcióelemzés és a szociálpszichológia sok fontos eredményének bemutatásával.

 

Részlet a könyvből:

A legtöbb pszichológiai népszerűsítő könyv, amely az utóbbi években nálunk megjelent, arra intett, hogy nagyon kevéssé értjük a gyere­ket. A meg nem értés ezer okáról olvashattunk okos és jóindulatú fejtegetéseket. Az, hogy a felnőtt szintén „értést” és megértést igényel, egészen természetes, mégis kevés - a nagyközönségnek szánt - könyv szól erről. Szeretném, ha ebben az írásban sikerülne igazságosabban megosztani a figyelmet a felnőtt és a gyerek között.

A legutóbbi évtizedekben világszerte hatalmas tapasztalatanyag gyűlt össze a felnőttek emberi kapcsolatainak, érintkezési szokásai­nak, konfliktusainak törvényszerűségeiről. Majd` minden pszicholó­gus, aki felnőttekkel foglalkozik, gyakorlati munkájában hasznosítja is ezeket az ismereteket.

Aki gyerekek pszichoterápiáját végzi - mint magam is -, nem feltétlenül szorul felnőttlélektani tudásának állandó kipróbálására. Azt hiszem, mégis sokan vagyunk, akik átlépve eredeti hatáskörün­ket és hallgatva lelkiismeretünkre, egyre inkább bevonjuk a család felnőtt tagjait is a megértendők, sőt néha a támaszt várók körébe. Szinte minden esetben beigazolódik, hogy a család közös érzelmi háztartásban él. Bármely családtag problémája, tünete összefügg a többiekével.

A pszichológiai rendelőben megjelent egy házaspár, akinek kisfiát az óvoda utalta be szélsőségesen agresszív magatartása miatt. Az első beszélgetés nem sokat árult el a problémák okairól, de annál többet mondott a szülők feltűnő össze nem illése. Mindkettőjüket rokonszenvesnek éreztem, de még azonos klubban sem tudtam volna elképzelni őket, nemhogy azonos családban.

A kisfiúval egyiküknek sem volt baja - ezt meggyőzően állították, és később is bizonyították. Az anya időnként mégis - kiszámítha­tatlanul és önmaga számára is érthetetlenül - megverte a gyereket, aki ezt igyekezett „lerázni” magáról és gyorsan elfelejteni. Otthon is, nálam is leginkább kedvességével igyekezett jó érzéshez jutni.

Szertelensége kettőnk kapcsolatában nem érződött. Játéka több­nyire rövid harci jelenetekből, de annál hosszabb, részletesen ki­dolgozott kibékülésfantáziákból állt. Egyértelműnek tűnt, hogy az óvodában éli ki az otthoni feszültségeket (melyek kis részben rajta csattannak).

De mit kezdjünk - ő meg én - ezzel a felismeréssel? Hogyan tudom őt erősíteni, ellenállóbbá tenni? Hiszen játéka és fantáziái bizonyították, hogy ennél többet egy ötéves gyerek aligha tehet önvédelme érdekében. (A rosszalkodás is öngyógyító győzelem az otthon elszenvedett vereségek után.)

Lássam el az anyát tanáccsal? Mondjam, hogy ne üsse meg a gyereket, bármennyire idegesítő napja van is? Vagy kérjem meg az apát, hogy ne korholja feleségét a gyerek előtt? Nevetségesen hasz­talannak éreztem ezeket a terveket. Ehelyett - egyelőre bármiféle határozott elképzelés nélkül - egyre több időt szenteltem a szülők­nek. Több órát hallgattam külön az anya, külön az apa beszámolóját életükről. Beszélgettünk hármasban is.

Elmesélték egyik „kedvenc” vitájukat, mely mindig a gyerek étkezése körül pattant ki. A férfi haragudott, ha a gyerek válogatósan, fanyalogva, sok „faksznival” kezdett a vacsorához; az asszony viszont a csúnya evésért neheztelt leginkább. Hogyan is tehetett volna a gyerek mindkét felszólításnak eleget, hiszen az apa az evés természetes, mohó örömét kérte számon, az anya a legnagyobb éhség közepette is visszafogottságot követelt.

A férj szemrehányásait így fordíthattuk volna le: „Tudj örülni! Engedd el magad, nem számít a forma!”; és a feleség válasza: „Nem élünk vadonban. Semmire sem mennénk, ha a szükség közepette elfelejtkeznénk magunkról és a jó modorról.” Vajon tényleg a gye­reknek üzenték mindezt - vagy egymásnak?

Együttes gondolkodásunkból az derült ki, hogy ez a házasság, mely kettőjük nagy társadalmi és szellemi különbözősége ellenére jött létre, mégsem a véletlen műve. A feleség gyerekkori elhagyatottságára kapott férjétől orvosságot, és kitartást, szorgalmat, okosságot nyújtott cserébe. A férjet az asszony szigora juttatta jól szervezett, céltudatos és kulturált élethez, amiben viszont neki nem volt korábban része. A férfi családszeretetével, jó kedélyével, mindig vigasztalásra kész elfogadásával hálálta meg, hogy őt választották.

Beszélgetéseink során egyre biztosabbak lettünk abban, hogy apró, napi összetűzéseikben azt a haragot engedik szabadjára, amelyet mindketten éreznek házastársuk „mássága” miatt. De ha ebben a választásban ennyi jó is van, talán mégsem olyan szégyellnivaló ez a „felemás” házasság.

Most már értelmükkel is észrevették azokat az értékeket, ame­lyekért egymást ösztönösen választották. Úgy mondhatnánk: többé nem a különbségek ellenére éltek együtt, hanem kölcsönösen fontos tulajdonságaik miatt, a kisebb-nagyobb konfliktusok elviselésével. Egymásnak szóló indulataik ezentúl egyre ritkábban csattantak a gyereken, és hamarosan az óvoda sem panaszkodott.

Később visszatérünk még esetükhöz, de azt hiszem, az eddigiek alapján sem kétséges, hogy megérte az az önismereti munka, az a nem is könnyű önvizsgálat, melyre a szülők vállalkoztak, és nem volt elvesztegetett idő, amit velük, és nem a gyerekkel töltöttem.

Hogy szerencsés esetben mit nyújthat a pszichológiai elemző gondolkodásmód bizonyos konfliktusok megoldásában, azt egy másik gyerekpáciensem anyja fogalmazta meg, miután egy ilyen beszélgetés nyomán letett - az én szememben valóban megalapo­zatlan - válási szándékáról: „Eddig mindig csak azt néztük, hogy mit csinál a másik rosszul. De arra eddig még sosem gondoltunk, hogy miért is csinálja.”

 

A Kiadó engedélyével.