Főkép

Amikor a magyar könyvesboltokat először öntötte el a skandináv krimik tömege, az alsó polcokon már rég ott lapult néhány vaskos Mankell-kötet… A fehér nőstény oroszlán szerzőjének harmadik olyan regénye volt, amely Kurt Wallandert, a magánéleti bajaival, állandó halogatásaival és különös megérzéseivel együtt is rendkívül megnyerő, tipikus átlagember rendőrt választotta főszereplőnek. Nálunk azonban ez a könyv lett a második, amelyből az olvasók megismerhették a svéd mindennapok valóságában caplató nyomozót. Ha a vaskos kötet papírja sárgult is a kiadása óta eltelt kilenc évben, még mindig érdemes a boltban elővenni egy példányt a legalsó polcról. Egy Wallander-regény ugyanis nem öregszik: ma is megszólítja az olvasóját.

 

Az 1948-as születésű Henning Mankell különleges életet él. Író, forgatókönyvíró, dramaturg és rendező. Sokáig lakott Norvégiában, hosszú időt töltött Afrikában, Maputóban, több szépirodalmi művet is írt a kontinens bajairól és szépségeiről, színházat szervezett, SOS Gyermekfalut alapított Mozambikban, s létrehozott egy saját kiadót a fiatal afrikai szerzők műveinek megismertetésére. Eközben azonban egy percre sem szakadt el a svéd valóságtól: regényeket, színdarabokat, thrillereket, gyerekkönyveket írt svédül. Felesége személye is, aki Ingmar Bergman lánya, hozzákapcsolta a svéd filmes és irodalmi világhoz. Mégis leginkább különös hangulatú, egyáltalán nem „tipikus skandináv” krimijeivel lett világhírű. Detektívregényeinek sokáig állandó főszereplője, Kurt Wallander nyomozásaiból két televíziós sorozat is készült: egy svéd Rolf Lassgård és egy brit Kenneth Branagh főszereplésével. Műveiért számos svéd irodalmi díjban, a Svéd Krimiírók Akadémiájának díjában és a Brit Krimiszerzők Szövetségének Aranytőr Díjában részesült.

 

A Wallander-sorozat 1991-ben vette kezdetét A gyilkosnak nincs arca című regénnyel, s 1998-ig nyolckötetessé bővült. Az író a kilencvenes évek végén egyszer már határozottan lezárta sorozatát, ám ezután még megörvendeztette olvasóit egy novellagyűjteménnyel a fiatal Wallanderről (A piramis), majd 2009-ben még egy filozofikus, szinte nem is krimikönyvet szentelt az idősödő nyomozónak és a megváltozott Svédországnak. A M-érték kiadónak köszönhetően az utolsó regényt kivéve mára az egész széria olvasható magyarul. A fehér nőstény oroszlán több szempontból is kiemelkedik a sorozatból: ez az első igazán vaskos Wallander-nyomozás, s ebben jelenik meg először dél-afrikai szál, amely szerzőjének érdeklődésére utalhat.

 

Az első bűneset rejtélyes, de egyszerű: eltűnik egy nő, egy ingatlankereskedő, középosztálybeli svéd átlagpolgár. Nem sokkal később azonban bomba robban a városban, s a helyszínen előkerül egy (leszakadt? levágott?) fekete ujj, egyértelműen egy négeré. Hol lehet az eltűnt nő? Ki robbantott? Hogyan keverednek a történetbe volt szovjet bérgyilkosok és dél-afrikai rasszisták? S mit szól ehhez 1993 látszólag békés Svédországa? A történetben olyan sötét rejtély és olyan, ma is érvényes kérdések merülnek fel bevándorlásról, jóléti államról, nyomorról és maffiáról, amelyek nagyon is érdekelhetik 2013 magyar olvasóját is…

 

A fehér nőstény oroszlán és a későbbi Wallander-könyvek különlegessége, hogy szövegük elképesztően aprólékos és terjedelmes mer lenni. A gyilkosnak nincs arca és a Riga kutyái (a két előző, de magyarul tavaly-tavalyelőtt újra kiadott regény) hossza eltörpül a monumentális harmadik regény mellett. A terjedelem azonban nem megy a mondanivaló és az érdekesség rovására. Ehelyett szinte benne élhetünk a könyvben az olvasás során, figyelemmel kísérhetjük Wallander és nyomozócsoportjának vitáit, a felügyelő vívódásait, megérzéseit és töprengéseit a svéd társadalomról, a rasszizmusról, vagy a globalizálódó világ idegenségéről. S bár a magyar kiadás keménykötése nem könnyíti meg a majdnem ötszáz oldalas könyvtest lapozgatását, az olvasót lebilincselheti az a magabiztosság, amivel Mankell felmutat egy képet, amely a skandináv krimiktől elvárt éles társadalombírálat mellett nagyívű – szinte újrealista – tablót ad egy nyugat-európai országról. A dél-afrikai szál hozzáfogása mindehhez pedig teljesen egyéni ízt biztosít a kötetnek: a fejlődő országokkal tele Afrika és az apartheid-politika időszaka után tiszta lapot nyitni akaró fejlett Dél-Afrika remek kontrasztul szolgál az európai mintaállamnak, Svédországnak, ahol mégsem olyan mintaszerű minden, mint amilyennek lennie kellene.

 

Már csak azon kellene vitatkozni egy kicsit, vajon az, amit Mankell művel, csak „skandináv krimi”-e, vagy szépirodalom is. Ezt azonban legjobban mindenki maga döntheti el a regény elolvasása után.