Főkép

„Van, akit a kakas ébreszt, van, akit a túl nagy csend.”
 
Svédországban 1992-ben, Magyarországon viszont csak húsz évvel később, 2012-ben jelent meg először a második Wallander történet, ami magyarul a Riga kutyái címet kapta. Ebben a részben az ystadi rendőrség nyomozóinak csendes, nyugodt életét egy partra sodródott, jelzés nélküli mentőcsónak és benne két fiatal férfi holtteste bonyolítja. Na meg persze a titokzatos telefonhívások, melyek a megtalálás előtt és után futnak be. Az teljesen egyértelmű, hogy szándékos gyilkosság történt, ám ezen kívül semmi információ nem áll rendelkezésre. Egyelőre. Persze akkor sem lesz jobb, amikor szert tesznek némi tudásra, mert ezzel együtt nyakukba szakad a külügyminisztérium, később pedig egy lett nyomozó is.
 
 Alapvetően semmi nem változott az előző rész óta, valahogy mégis minden egészen más lett, aminek legfőbb oka Rydberg, a kolléga, mentor és egyben jó barát halála. Nélküle Wallander olyan, mint egy kisfiú, akinek elvették a játékmaciját, és most elveszettnek, bizonytalannak, magányosnak érzi magát a csúnya, gonosz világban, ahol számára érthetetlen szabályok szerint játszanak számára ismeretlen játékokat. Fura, de amellett, hogy nyomozóként mindenféle csúnyaságokat lát, és a magán- illetve családi élete is romokban hever, bizonyos szempontból mégis olyan, mintha az utóbbi évtizedeket egy zárt, biztonságos burokban töltötte volna, ám most eltűnt a védelmező mező, őrá pedig rászakad a külvilág mindenféle mocska. Különösen igaz ez akkor, amikor a lett nyomozó halála ügyében folyó nyomozás miatt ellátogat Rigába, és szembesül az ottani viszonyokkal. Ekkor még nem sejti, hogy hamarosan élete eddigi legizgalmasabb és egyben legveszélyesebb kalandja várja, melynek során olyan dolgokat lát, illetve él át, amik kitörölhetetlen nyomokat hagynak benne, és örökre megváltoztatják a személyiségét.
 
A Riga kutyái egyértelmű bizonyítéka annak, hogy Wallander egyik különlegessége az, ahogy a nyomozások személyes ügyekké válnak számára. Megpróbál ember maradni egy folyamatosan változó, bizonytalan, egyre embertelenebb világban, melynek sem a szereplőit, sem a játékszabályait nem ismeri, mert eddig nem kellett ismernie, ám most, amikor veszély a saját tágabb értelemben vett környezetét, vagyis az országát fenyegeti, kénytelen változtatni a szemléletén és a hozzáállásán, és aktív szerepet vállalni az események alakulásában. Ez az a pont, ahol Wallander (illetve a szerző) már nem csak elmereng az európai demokrácia sorsáról, a Baltikumban bekövetkező drámai változásokról, a bizonytalanságról, a lappangó árnyakról, az egyre növekvő és durvuló bűnözésről, hanem állást is foglal, még ha nem is nyilvánosan, azt ugyanis nem teheti anélkül, hogy magát vagy másokat veszélybe ne sodorna.
 
A Wallander sorozat második kötetében még mindig fontos szerepe van a társadalomnak, ám itt már sokkal inkább a nyomozó személye a főszereplő, a konkrét bűneset pedig csupán a díszlet, még ha ez első hallásra furán is hangzik. Remélem, hogy Wallander képes lesz feldolgozni a történteket, és nem őrli fel teljesen a bensőjében lezajló harc, hanem egyre erősebbé válik, és képes lesz felnőni a feladatokhoz, amik rá várnak, még akkor is, ha valami egyértelműen és helyrehozhatatlanul elromlott a világban, amire nem megfelelő válasz a pályamódosítás ötlete. Elképesztően szomorú, hihetetlenül nyomasztó és nyugtalanító az a kép, amit Mankell megfest a regényben, és csak nehezen lehet találni valamit, ami visszaadja az ember életkedvét.