Paulo Coelho: Az accrai kézirat
Írta: Galgóczi Tamás | 2013. 05. 22.
Vannak szerzők, akik két táborra osztják az olvasókat: az egyik csoport már-már isteníti, a másik pedig egészen egyszerűen nem érti, mit esznek rajta a többiek, amikor semmi különlegeset nem csinál. Paulo Coelho ilyen szerző. Többek szerint pusztán az emberi életre vonatkozó közismert alapigazságokat dolgozza fel könyveiben, több-kevesebb bölcselkedéssel kiegészítve, de egy-két ihletettebb pillanatot leszámítva közepes színvonalon, és bár írói tehetsége nem kétséges, eddigi életműve nem tekinthető különlegesnek, sem Borges, sem Márquez munkásságához nem mérhető. Ellenben a rajongói szerint Coelho úgy képes megfogalmazni az élet nagy igazságait, hogy attól már-már kedve támad az olvasónak ennek szellemében élni, vagy legalább elkezdeni a váltást. Regényei jóval összetettebbek a felületes olvasat által sugalltaknál, bonyolult jelképrendszerek fedezhetők fel a háttérben, csak rá kell szánni a kellő időt ezek felfedezésére, s nem utolsó sorban igazi intellektuális élményt jelentenek.
Nem kívánok véleményt nyilvánítani ebben a kérdésben, magamat valahová a két csoport közé helyezem. Van pár regénye, amelyet jókor olvastam (pl. Az alkimista vagy az „És a hetedik napon...” trilógia kötetei) és a mai napig sokra tartom őket, de van pár kevésbé sikeres írása, amelyek egész egyszerűen nem adtak annyit, ráadásul az utóbbi időben megjelent pár válogatás kötet vagy bölcselkedés-gyűjtemény, ezeket pedig még annyira sem kedvelem. Az accrai kézirat ez utóbbi kategóriába tartozik, vagyis nem érdemes egy szuszra elolvasni, helyette inkább hagyjunk magunkat időt lépésről-lépésre befogadni, fejezetenként elmélkedni a leírtakon. A kötet gyakorlatilag egy újabb összegzés arról, Coelho szerint hogyan kellene élnünk, és milyen vezérelvek mentén kéne gombolyítanunk életünk fonalát. Mindezt főként a kereszténységre alapozva, de időnként más vallások, vagy ha úgy tetszik, az egyetemes hit szellemisége is felbukkan.
„Négy láthatatlan erő irányítja lelkünket: A szeretet, a halál, a hatalom és az idő.”
Nem csak a kötet tartalma, hanem a felépítése is azt az elképzelést támogatja, hogy az olvasó elgondolkodjon saját életén: mi végre, mi célból és merre tovább – ezek a fontosabb kérdések, melyek biztosan felmerülnek az olvasóban. A szerző tehetségét dicséri, hogy bár nyilvánvaló a hit jelenléte a történetben, Az accrai kézirat egyáltalán nem tekinthető vallásos műnek, inkább az érződött ki belőle (számomra legalábbis), hogy létezik kollektív bölcsesség, csak Coelho szerint erről hajlamosak vagyunk elfeledkezni. Mondjuk az is igaz, hogy azoknak, akiknek legnagyobb szükségük lenne erre az emlékezésre, sosem fognak egy Coelho könyvet kézbe venni, aki mégis elolvassa, azt gondolkodásra és talán cselekvésre készteti majd.
Azon kívül, hogy nem erre a könyvre számítottam a szerzőtől, egyetlen problémám van Az accrai kézirattal – abban a nagy igyekezetében, hogy minél hatásosabban megszólítsa a ma élő olvasót, időnként kénytelen túl modern lenni, így viszont ellentétbe kerül a kerettörténettel, ami 1099. július 14-én játszódik Jeruzsálemben. De ezt az apróságot leszámítva ez valóban egy irodalmi bölcselet, amit ha jó pillanatban olvas el az ember, segíthet a helyükre tenni a dolgokat.
Kapcsolódó írás:
Fernando Morais: A Mágus - Paulo Coelho élete