Főkép

Egy rendkívüli fordítói életmű teljesedik ki lassan a szerkesztő, Steinert Ágota és a Helikon Kiadó áldozatos munkája révén – jelen ismereteink szerint hiánytalanul kézbe vehető immár Weöres Sándor ránk hagyományozott költészeti világjárása. Kallódhat persze itt-ott megjelent szöveg, fordítás a költőtől, előkerülhet még kéziratban maradt szöveg, vagy variáció; a szenvedélyesen sokat dolgozó és kaotikusan sokfelé publikáló alkotók életműve igazi Augiász istállója – mindig rejt további meglepetéseket. De jelentéktelen e maradvány mindahhoz, ami immár egyben látszik: az egyszerre gyermekien örök kíváncsi és mélyen intellektuális költő gigantikus látképe a világlíráról. Mint egy hegylánc, tereken és időkön át – s akár a valódi, nagy formátumú tájak: e hegylánc is beláthatatlan valójában, minden részletének feltárása csaknem annyi figyelmet és fegyelmet követel, mint amennyit a fordítások megalkotása követelt annak idején.

 

A negyedik kötet a „Déli költők” alcímet kapta, s ez leginkább attitűdöt, semmint égtáji meghatározást jelent. Sőt, a leginkább az a pár égtájilag „déli” vers lóg ki a valójában meglehetősen informatív „költészet-rajzi” ívből, melyet az ógörög és latin alapokra építkező, abból bokrosodó nyelvek, a francia, az olasz, a spanyol rajzolnak – pont a néhány afrikai és dél-amerikai vers gyökeresen másféle íze hat zavarólag a kötetben, amely csodálatosan mutatja fel az európai költészeti hagyomány kontinuitását. Hogy a lázadásaink is e hagyománytól nyernek értelmet. Hogy Marcus Aureliustól a Cambridge-i énekek ismeretlen szerzőjén át, Janus Pannnius vagy Petrarca világán keresztül Mallarméig vagy akár René Char-ig minden új irány, „édes új stilus”, izmus ugyanazt a mindenki által értett sajátot akarta jobban és szebben, vagy igazabban, egyénibben vagy teljeseben mondani. Itthon vagyunk e világban, honi nagyjaink is e koordinátarendszer mérőpontjaihoz, csúcsteljesítményeihez mérték magukat – e világ folyvást (gyorsulva) változó viszonyai közt akarták rögzíteni az esetlegest, avagy az állandót.

 

Ismeretes, mennyire kényszerből született Weöres világ-költészetrajza, s ebből fakadóan a költő ambivalens viszonya e feladatokhoz; hiszen jobb híján fordította végig a világirodalmat, az életműve kiteljesítése helyett – mert ezt engedte neki a hatalom. A fióknak ritkán készül maradandó, a visszajelzések, hatások (akár az ellenszenvek) frissítő levegője nélkül ritkán virágzik a líra. E légkörben a kényszer ösztönözte fordítások lehettek volna kényszeredettek – „bilincsbe verve táncolni”, öntötte képbe a helyzetét maga a költő – mégsem lettek azok. Steinert Ágota rövid utószavában említi azt a remek Kardos Tibor-interjút Weöressel, ahol a költő mintegy „távolítja” magától a feladatot: Aki ír az a saját írásaiból megélni soha nem fog, illetve akkor kénytelen lenne önmagát annyira higítani, túlcsigázni, hogy az a művészetének ártana. Megélni csak a fordításokból lehet. Ha versekből akarnék megélni, akkor egy hónapban legalább hatvan verset kellene írnom… Idegen szövegek magyarrá tételénél viszont ezt nyugodtan, vagy nyugodtabban meg lehet csinálni: ott a tartalom adott, a struktúra adott, a forma adott… nem kell az embernek a saját tartalmait belevetni. Én legalábbis úgy vagyok vele, hogy amikor ezt a fordítói, stilizátori munkát végzem, akkor igyekszem önmagamból szinte semmit bele nem vinni, legfeljebb a kialakult stilizátori mechanizmust, a kialakult szókincset…

 

Bertha Bulcsu Meztelen a király című kötetében írja le látogatását a költőnél – érdemes ismerni e szöveget, mivel csodálatosan feltárja Weöres fénylően tudatos költői hozzáállását, amely nemigen egyeztethető a költőre aggatott „ösztönös zseni” jámbor kategóriájával: Olyan arca van, mint egy kegyetlen atomfizikusnak – jellemzi az írótárs.  Amikor szóba kerül a költő alkotói módszere, életrendje, így vall: Nem tudok rendszeresen dolgozni hosszú ideig. Néha évnyi időszak eltelik minden írásképesség nélkül, amikor legfeljebb fordítani, vagy jegyzeteket odavetni tudok. Szerencsés időkben pedig olyan tömegben jönnek a leírnivalók, hogy alig győzöm rögzíteni őket. Ez olyan dolog, mint a természetben, hogy hol szárazság van, hol pedig esik az eső… Előfordul, hogy elkezdem éjfélkor, és csinálom reggel nyolcig-tízig. De az ilyen tempó nem általános és nem mindennapi. A fordítás könnyebb, mert nem eredeti dolgok. Előfordul, hogy öt-nyolc órát fordítok egyfolytában…

 

S hogy kiket fordított szívesen? A már említett Kardos-beszélgetésben így beszél erről maga a költő: Tapasztalásom szerint a hozzám közel álló költő nem sokat ad nekem. Az már úgyis bennem van. Akik a világomat „megkontrázzák”, akiktől valami egészen mást kapok, mint amit megszoktam, amit ismerek, azokat szeretem fordítani… nyilván megkérdőjelezhetetlen a felmért hozzáállás valóságtartalma – de ne felejtsük el, milyen „kötelező táncokat” járt el a költő, s milyen partnerekkel, Maotól Majakovszkijig. Felismerésből és sértettségből gyúrt kijelentések ezek – érdemes őket ez esetben fenntartásokal kezelni. Hadd illusztráljam mindezt egy – szerintem – gyönyörű kudarccal.

 

Babitsot atyai mesterének tekintette a költő, s mégis, képes távolságtartó józansággal gondolni e viszonyra: Egyszerűbb volt a nagy Nyugatba írni, mint szabad farkasként kis folyóiratokba. Az én nemzedékemnek és saját magamnak ez volt a baja. Nem ismertük fel, hogy önálló és forradalmi utat kellett volna járnunk. Babits Mihály a helyzet királya volt és kedves házigazdánk is, aki merészebb törekvéseinket nem korlátozta. Mégsem lett volna szabad a bölcs öregre bízni magunkat. Minden nemzedéknek ki kell termelni a saját mániáit, bolondságát, és vállalni érte a felelősséget. Létrehozni mindent, ami ezekből a mániákból létrehozható, nem pedig egy másik generáció bölcsességére és érett költőségére bízni magunkat.

 

Dante Isteni színjátéka magyarul Babits átültetésével a legismertebb – de előtte és utána is sokan próbálkoztak vele. Ismeretes, hogy a kezdő sorpárt Babits is Arany János töredékéből vette át – s legutóbb például Nádasdy Ádám fordította erős tartalom- és (pont ezért) tudatosan hanyagolt formatisztelettel. Weöres más utat jár a maga töredékében – a Pokol első öt énekében, ameddig e fordításban eljutott. Paolo és Francesca szerelme szerintem a költő szívügye lehetett – a vérfertőző testvérpárral való találkozást választanám ki, hogy megmutassam, miként merítkezik maga fordítói képességei által a Műbe. De nézzük előbb ezt a részletet Babits Mihály fordításában:

 

121. És ő felelt: »Nincs semmi szomorítóbb,
mint emlékezni régi szép időre nyomorban,
ezt jól tudja bölcs tanítód!

124. De ha oly nagyon vágysz ismerni dőre
szerelmünknek csíráját, úgy csinálok,
mint aki szól és sír hozzá előre.

127. Egy nap előttünk egy könyv nyitva állott,
olvastunk benne Lancelotto rejtett szerelméről,
s senki ránk nem vigyázott.

130. Szemet ez gyakran szememen felejtett
s arcunk az olvasásba belesápadt,
de főleg egy pont lett, amely megejtett.

133. Szent mosolyáról olvasván a vágynak,
mely csak egy csókra szomjazik bolondul:
ez, aki tőlem többet el se válhat,

136. ajkon csókolt, remegve izgalomtul,
így Galeottónk lett a könyv s írója.
Aznap többet nem olvasánk azontul.«

 

Weöres határozottabb, szikárabb szöveget alkot, a megidézett részlet alapján mondhatnám akár: Babitsabb akart lenni Babitsnál. Mintha tökéletes formaőrzés mellett szerette volna a bele csempészett jelzők, kiegészítések, hozzávetőleges megoldások csalásait elkerülni – tartalmi és formai hűséget egyszerre teremtve:

 

Felelt: „Nincs bánat, mi mélyebbre vájjon,

         mint emlékezni a boldog napokra

         bajban: mestered tapasztalta százszor

De ha szíved kívánság megragadta,

         tudni, mint kezdődött kettőnk szerelme,

         mondom, egyszerre vallva és zokogva.

Olvasgattunk egy nap gondot felejtve,

         Lancelotról, Ámor mint verte nyűgbe,

         magunkban voltunk, még semmit se sejtve.

A könyv pillantásunk egymásba fűzte

         nem egyszer, arcunk megsápasztva sokszor

         főként egy pont az erőnket legyőzte:

mikor olvastunk a vágyott mosolyról

         aki úgy szeret, megcsókoljon végre:

         ez itt, ki tőlem el nem válik, akkor

megcsókolt, teljes testében remegve.

         Kerítőnk lett a könyv és aki írta,

         Aznap nem olvastunk már egy betűt se.”

 

Nehéz megítélni, elégedett volt-e vele – e fordítás 1966-ban készült, és a költő soha nem folytatta, holott soha nem rettent terjedelemtől, és többször szívesen vállalta az összefüggő, nagy formátumú elbeszélő költemények jelentette kihívást. Az sem túl valószínű, hogy a Babitsért igazán soha nem lelkesedő szocialista irodalompolitika állított volna akadályokat e fordítás kiteljesedése elé. Nehéz eldönteni, a költő elégedett volt-e a fordítással – de én megkockáztatnám, hogy nem. Hogy ez esetben is a saját maga elé állított mértéket nem ütötte meg a produktum. Ezért hívom gyönyörű kudarcnak – hiszen egyébként gyönyörű.

 

Írtam, ez a kötet remekül megrajzolja a költészet európai egymásra-épülését, a művek egymást megidéző, egymással vitázó, korokon át húzott gyönyörű ívét. De mindezt hallatlanul sokszínűen teszi – hiszen találunk itt Maeterlincket és részletet Jarry Übüjéből, Paolo Santangarceli kortalan, antik-modern szövegei megférnek a kötetben a Szerelem sivatagai szóáradásaival, Eluard párszavasaitól alig pár lapra mesél a maga komótos módján Jean de La Fontaine. A gazdagságunk a dilemmáinkból fakadnak – a válaszadás lehetőségének számtalanságára. Hogy érzést és értelmet tükröző örök kérdéseinkre annyiféleképpen próbáltunk felelni. Eldönthetetlen, kit szeretett mélyen és valóban Weöres Sándor azok közül, akiket lefordított – és ez így van jól. Talán ez a minőség legtisztább pecsétje ezen az életművön – ez az eldönthetetlenség.