Főkép

Fülszöveg:

Sárvári György az egyik legnevesebb coach hazánkban. Ez a kötet rövidebb, inspiráló írásainak gyűjteménye, az alapanyaga élő, érző, megbicsaklott és emiatt szerethető, önmagukon erősen dolgozó emberek élettöredékeiből származik. Mozaikok, amelyek egyéni sorsokból építkeznek, de a mostani emberiség keresését tükrözik. A szerző szavaival: „Mindannyian össze vagyunk kötve, működik bennünk a kollektív tudattalan, és nemcsak a sorsunk, hanem a keresésünk is hat egymásra. Hiszek benne, hogy aki elindul az önismeret rögös útján, nemcsak magáért teszi, hanem a környezetéért is. Nem pusztán a saját életét emeli fel, hanem a mellette állókét is.

Ezek az írások a coaching, a terápia és a sport határvidékéről érkeztek, mondhatnám azt is, átjárhatóak. Van, ahol megmaradnak a határok, de van, ahol a coaching átvált terápiára, vagy fordítva. Elmosódnak a határvonalak, belépett egy magasabb kategória. Emberek vagyunk, a kiutat kereső emberiség tagjai, akárhol élünk is. Ma már nincs jelentősége annak, hogy honnan jöttünk, de annak mindennél nagyobb, hogy merre megyünk és kikkel tartunk. Ha együtt haladunk, és támogatjuk egymást, sokkal sikeresebbek leszünk: erről szól a csapatsport. Ha megbízunk egymásban, és megosztjuk a ki nem mondott érzéseinket, amiket felfedeztünk magunkban, útitársakká válunk: erről szól a coaching és a terápia.”

 

Részlet a regényből:

 

BEVEZETŐ: MIKOR, HA NEM MOST?

Mi tesz egy személyt, egy rendszert nyitottá és életképessé? Mi tesz minket fejlődőképessé?

Talán meglepő, de egyetlen dolog, a problématu¬dat, a probléma iránti nyitottság. Ha képes vagyok a sa¬ját működésemet kritikusan nézni és teret adni a velem szemben felmerülő visszajelzéseknek, akkor van egyedül esélyem a változásra. A nyitott struktúra fejlődik, a zárt rendszer meghal. Amikor egy személy önmagába fordul, egy rendszer bezárul és minden működésére irányuló kér¬dést elutasít, hanyatlani kezd. Ez a hanyatlás lehet a hata-lom csúcsán, mint a Római Birodalomban. A birodalom bukásának oka a történészek szerint, hogy a császárság utol¬só évszázadaiban eltűnt minden köztársasági jelleg, alkot¬mányos látszat, és az uralkodó nyílt és korlátlan önkény¬uralmat valósított meg. Az uralkodó „úrnak és istennek” (dominus et deus) címeztette magát, innen a dominátus elnevezés.

Az önkényuralom a személyiségben kezdődik, amikor valaki bezárul a saját világába, saját képzeteinek a csapdá¬jába, önnön kikezdhetetlen és karcolhatatlan nagyságá¬nak illúziójába, a saját énképének megkérdőjelezhetetlen helyességébe. Nincs belső kétely, nincs vívódás, vagy ha mégis, akkor mindig adódik egy szolgalelkű támogató, aki feloldja a bizonytalanságot. A kritika hiánya, a való¬di visszajelzés elmaradása, a problémától való elzárkózás, a nagyság elvesztésétől való félelem foszt meg minket attól, hogy fejlődjünk. Amikor nincs belső megingás és kétely, de van hangos sikersztorizás, akkor a legnagyobb a baj, ez a hanyatlás kezdete.

Vajon te hogyan vagy ezzel? Van belső kérdés, bizony¬talanság benned? Adsz helyet, megteremted a lehetőségét a hozzád közel állóknak arra, hogy visszajelzést adjanak neked? Ahol elzárkózást tapasztalsz, áttöröd a falakat? Adsz visszajelzést a másiknak a meglátásaidról, a kétségeidről? Vagy egyszerűen a lemondás egyhangúságába süllyedsz? Megnyugtatod magad, hogy a fontos őt, a jelentős másikat kritika nélkül kell elfogadnod? Az öregség és a rezignáció félhomályába rejtőzöl? Ismered az elfogadás és a lemon¬dás közötti különbséget? Van bátorságod szót emelni az igazságtalanság ellen? Szembe mersz menni, szükség esetén a hatalommal? Teret engedsz a belső megérzéseidnek? Mi¬kor teszed mindezt, ha nem most?

Lehet fejlődni lépésről lépésre, lehet előremenni ara¬szolgatva, és lehet dönteni a változásról lendülettel. A mos¬tani idő a jelentős és alapvető változásoknak kedvez. Olyan forgószélben vagyunk benne, amely vagy felkap és messzire röpít minket, vagy ha beleragadunk a görcsös félelmeinkbe, földhöz csap hosszú időre.

 

LONDONI OLIMPIA: A SÉMATÖRÉS

A londoni olimpia bronzmérkőzésén a magyar-ausztrál női vízilabdameccs vége előtt 3 másodperccel az ausztrál válogatott egy góllal vezetett, és kivédekezte az utolsó ma¬gyar támadást. Az ausztrál kapusnál volt a labda, a magyar szurkolók csalódottan indultak hazafelé a lelátóról, a csapat veszített, elszállt az utolsó remény. Aztán hirtelen megszó¬lalt a gólt jelző kürt, a magyar csapat kiegyenlített...

Mi történt? Nem akartam hinni a szememnek, amikor megnéztem az ismétlést. Három másodperc alatt, amikor az ausztrál kapusnál van a labda, már nem lehet gólt lőni! Először egyikünk sem értette a helyzetet, aztán ölelkez¬ni kezdtünk, a bírók jelezték, hogy döntetlen miatt jöhet a hosszabbítás.

A válogatott legfiatalabb játékosa, Antal Dóra a víz alatt beúszott a kapus mögé, megszerezte a labdát, és az utolsó másodpercben egy csavarral belőtte a kapuba. Volt vala¬ki a csapatban, aki az utolsó pillanatig küzdött, aki nem adta fel a reményt, és amikor már mindenkiben megtört a hit, ő akkor egyenlített. Ez a pillanat számomra a lon¬doni olimpia csúcsa volt, olyan sématörés, ami mindent fölülír. Ki ez a fiatal lány, aki belőtte az egyenlítő gólt? Egy olyan szenvedélyes ember, akinek a hite rendíthetet¬len volt mind a felkészülés alatt, mind a meccseken az utolsó pillanatig. Minden reggeli meditációban, amikor körbeálltunk, ő ott volt mellettem, mert úgy érezte, ebben is a legjobb akar lenni. Minden közös coaching beszél¬getésen szenvedélyesen kereste a megújulás lehetőségét, a jobbá válás útját. Ő volt az, aki először áttörte az edző és a játékosok közötti űrt, és könnyekkel küzdve elmondta a szövetségi kapitánynak a csoport előtt, hogy mennyire megbántva érezte magát, amikor érdemtelenül leszidták. A szövetségi kapitány mindenki előtt kért tőle bocsánatot. Ő volt az, akiben egy pillanatnyi kétely sem fogalmazódott meg a győzelem iránt egyetlen meccs előtt sem. Ő volt az, aki minden csoportmegbeszélésen kimondta a legmélyebb érzéseit, aki szenvedélyesen tudott dicsérni és erősíteni má¬sokat, aki minden edzésen úgy tette oda magát, mint egy tapasztalt profi.

A sématörés azt jelenti, hogy amikor elakadunk, amikor megtörik a lendületünk vagy szembetalálkozunk egy nem várt problémával, akkor nem azt tesszük, amit mindenki más vár, nem azt folytatjuk és erőltetjük, amit korábban csináltunk, hanem a töretlen hit ereje által felfüggesztjük addigi tevékenységünket, megállunk és minden erőnkkel befelé tekintünk. Mindez nem időben mérhető egység alatt történik, ezért lényegtelen, hogy meddig tart. A legfonto¬sabb, hogy megszakítunk egy beidegződést, egy korábbi sémát, megtörjük a rutint, és átváltunk belülről irányítot¬takká. Ráülünk arra a hullámra, ami megjelenik előttünk. Elengedjük azt, ami eddig volt, és rábízzuk magunkat arra, ami bármennyire is szokatlan vagy új, de most bontakozik ki bennünk. Az irányítás kikerül a kezünkből, a folyamat sodrása visz minket tovább. Nem látjuk előre, hogy merre megyünk, mi fog történni velünk, de töretlen hittel bí¬zunk abban, hogy ami lesz, az jó lesz. Félreállunk a meg¬oldás útjából, és engedjük, hogy általunk egy nagyobb erő kezdjen el működni. Hullámlovasokká válunk, akik az áramlat és a szél segítségével szárnyalnak tovább. A legfon¬tosabb a töretlen hit, a befelé tekintés fegyelme, az addigi aktivitás felfüggesztése, a megérzés alapján való új irány elfogadása, a kitartás a bizonytalanságban, a széllel való együttműködés. Antal Dóra olyat tett, ami az egész világot bámulatba ejtette. Én tudom, hogy ez a teljesítmény ké¬szen állt benne, azt is mondhatnám, organikusan fejlődött ki általa. Valóra váltotta azt, ami felé egész életében töre¬kedett, amire egész lénye irányul: meghaladni önmagát. A helyzet meghaladása, a csoda, a hősiesség, a minőségi ugrás lehetősége ott van mindannyiunkban.

A sématörés nem valamilyen teljesen új és tőlünk füg¬getlen dolog megszületése, de bátorság és figyelemváltás nélkül nem valósulhat meg. A törés azt jelenti, hogy át kell törnünk megszokott gondolkodásunk és figyelmünk korlá¬tain, és nyitottá kell válnunk a szokatlan, talán vakmerően új meglátások felé. Ez az új látásmód szerves része lehet az életünknek, de a megvalósulás pillanatában még nehéz a régi gondolkodás elengedése. A kívülről befelé fordulás ereje hozza létre azt a megváltozott tudatállapotot, amely¬ben a csoda megtörténik.

 

TOLERANCIA VAGY ELFOGADÁS?

Téveszmék ütközőpontján

Engem sokáig tartott fogságban egy téveszme: a tolerancia pozitív dolog, aki toleráns mások viselkedése iránt, az jó ember. Nem számít, mit érzel belülről, csak légy toleráns, elfogadó és békés, azaz nyomd el a belső ellenérzéseidet és fogadd el a másikat vagy a helyzetet olyannak, amilyen. Sokáig tartott, amíg felismertem, hogy a tolerancia ön¬magában nem pozitív tulajdonság, hanem sokkal inkább megfelelni akarás. A tolerancia ugyanis nagyon sokszor pusztán a nehézségek elviselését, másoknak megfelelni aka¬ró önalárendelést takar. Nincs benne a megküzdés ereje. A kulcs az, hogy mit élsz át belülről, amikor toleráns akarsz lenni. Ha a tolerancia csak kifelé irányul és egyoldalú ön- lemondást, önalávetést, illetve elkerülést jelent, akkor az sohasem lehet pozitív, sokkal inkább hasonlít a „ne szólj szám, nem fáj fejem” magatartáshoz.

Az elfogadás egészen más. Ha elfogadom, hogy a másik más úton jár, másképpen gondolkozik, mint én, de egyben elfogadom önmagam, a saját utam is, és közben nincs ben-nem végletes ellentmondás, önalávetés, lehúzó kétség, ha¬nem pozitív elfogadás, az egészen más. Az elfogadás pozitív dolog, az elviselés negatív. Az elfogadásban benne rejlik az elválás lehetősége és szabadsága is. Elfogadom, hogy az légy, aki vagy, de tudom, hogy nem kell elviselnem azt, ami én nem vagyok. Vékony határ van a kettő között, de mégis markáns a különbség.

A másik fél puszta elviselése és tolerálása lehet elfogad¬ható stratégia két ember között, de közben a különbség és a távolság folyamatosan nőni fog, azaz a másik fél tiszte¬lete nem valódi, pusztán látszólagos alapokon nyugszik. Ilyenkor a kapcsolatot a belső hallgatás férge rágja, és félő, hogy mély sebeket ejt, maradandó rejtett szembenállás fejlődik ki a kapcsolatban. A pusztán toleráns magatartás lassú eltávolodással és veszteséggel jár. Lehet ez a veszte¬ség persze önmagam elvesztése is. Egyre távolabb kerülök a valódi érzéseimtől, egyre inkább természetessé válik az, hogy a másiknak teret engedve önmagam érzéseit háttérbe szorítom, elveszítem a kapcsolatot önmagammal. Az elfo¬gadásban nem kell feltétlenül negatív érzéseket átélnem, benne van önmagam tisztelete is. Lehetsz önmagad, de van egy határ, amit nem léphetsz át visszajelzés nélkül.

A kulcs a visszajelzésben van. Vajon képes vagyok-e egyértelmű módon visszajelzést adni a másik számára úgy, hogy abban kifejeződik mindkettőnk elfogadása: „Tudom, hogy a saját utadat járod, és tisztelem azt, de én belülről azt élem át, hogy ez a helyzet számomra kényelmetlen, nehéz és negatív.” Ha a kapcsolat közeli és fontos, akkor ezt meg kell tudnom mutatni, ha lényegtelen, akkor egyszerűen csak távolról elfogadom és kikerülöm a helyzetet. Nyilván¬való, hogy nem minden helyzetben szükséges visszajelzést adni, hiszen sokszor elég az esemény „puszta kikerülése” és a továbblépés, elengedés. Ha azonban együttműködünk, közünk van egymáshoz, a sorsunk ebben a létállapotban összefonódik, akkor nem engedlek el, hanem jelzést adok magamról. Elfogadlak, támogatlak, de megmutatom, hogy valami nincs rendben velem, valami sérül közöttünk.

Ha mindkét fél képes változni, akkor nincs megváltoz¬tathatatlan ügy vagy kapcsolat. Hogy hol húzódik a határ? Az önbecsülés és a szeretet mezsgyéjén. Aki igazán fontos, azért harcolok mindaddig, amíg esély van a belátásra. Erre a harcra azonban fel kell készülnöm, és közben nagyon kell tudnom önmagam tisztelni és elfogadni. Nem indul¬hatok ki másból, csak a saját érzéseimből. Nem tudom megmutatni neked a szeretetem, csak akkor, ha megta-nultam elfogadni és megérteni önmagam. Azok, akik az elfogadást parancsszóra vagy valamilyen külső tanítás alap¬ján szeretnék gyakorolni, tévúton járnak, és toleranciává silányítják a helyzetkezelést. Ez a problémák nyomasztó elviselésének a zsákutcájába torkollik. Kitartok, feladom önmagam, leszakítom magamról az érzéseim, és a lassú hervadást választom. Azok, akik megtanulják elfogadni és tisztelni önmagukat, akik a saját érzéseiket követik, azok¬nak van esélyük a pozitív elfogadás gyakorlására, amiben benne van a változás esélye, a megújulás lehetősége.

 

A Kiadó engedélyével.