Főkép

Aki regényre, vagyis inkább hagyományos regényre számít, valószínűleg csalódni fog. A majdhogynem jelzésszerű cselekmény ugyanis bármennyire jelentős problémát feszeget, inkább ürügy a társadalomkép, a vádirat felfűzéséhez – amolyan tenyészzsák, amelyen megtapadva gigászi telepeket hoz létre a szó-gomba, körbe- és magába szövi a durva szálakat, új minőséggé alakítja és szinte teljesen eltünteti, jóformán felismerhetetlené teszi a kiindulási alapokat.

 

Persze ott van az a történet, ráadásul egy tipikus, már-már közhelyes szerelmi háromszög elemeiről mesél négy eltérő nézőpontból. A hangok, a narrátorok multiplicitása nyilvánvalóan nem öncél, hanem egyszerre a teljességre való törekvés és a teljesség lehetetlenségének bizonyítása. Nem William James-i, Virginia Woolf-i, lélektani alapú szemléletsokszorozás, és nem is a kubizmus széttöredezett síkjainak szavakba oltása ez – legalábbis nem elsősorban az. Sokkal inkább a Jorge Luis Borges-féle „Az elágazó ösvények kertje” és az ezzel rokon, Richard Feynman által megfogalmazott teória: „a történetek összegzése” köszön vissza itt, a természettudományos és modern filozófiai értelmezés pedig két szinten is igazolhatónak tűnik. Egyrészt egyazon eseményeket nem ugyanúgy élik meg a különböző szereplők, az értelmezés pedig csupán utólagosan lehetséges (már amennyire lehetséges), másrészt a kötet valamivel több mint felét kitevő monológ egy fizikus elmélkedése, aki ténylegesen is felhívja a figyelmet a kvantummechanikai párhuzamokra.

 

Itt, ebben a jó száznegyven oldalnyi szövegben bizonytalanodtam el végleg azt illetően, valóban regényt olvasok-e. A mélyen metaforikus jelentéssel úgyszintén bíró mélygarázsban dolgozik a mű központinak nevezhető alakja (központi, amennyiben a kapcsolatrendszer minden pontjával közvetlen összefüggésbe hozatjuk őt). E férfi létkritikáját olvashatjuk hosszú bekezdéseken át, az ő szabadság- vagy inkább rabságfelfogását ismerhetjük meg a legalaposabban, és valamiképp minden más mintha ehhez lenne viszonyítható. A hosszú értekezést olvasva – hiszen nem elbeszél, hanem tételeke fektet le, fejt ki és igazol – az az érzésünk támadhat, hogy a lesújtó vélemény előadója legalább részben a szerző szócsöveként funkcionál.

 

Pusztán ezért a gondolatmenetért érdemes elolvasni a regényt, ez a vádirat ugyanis rengeteg olyan problémára rámutat, amitől sokan szenvedünk, és felületesen szemlélve a férfi érvelése megcáfolhatatlannak tűnik. A szabadság eszméjét tagadva az anonim narrátor – valójában egyetlen szereplő sincs megnevezve, és ezzel Háy talán az „Everyman” toposzát csempészi be a műbe, de annyi bizonyos, hogy a történet ekképp bárkire ráhúzható – nem kizárólag a társadalmi rendszerek általi determináltság kérdését veti fel, hanem általában a szabad akarat, az akaratmentesség elérhetőségének és a világban, a világmindenségben uralkodónak tűnő ok-okozatiság problematikájával is foglalkozik. Önmagában is érdekfeszítő olvasmány ez a fejezet, ugyanakkor mindenképp kritikusan érdemes közelíteni az ismertetett véleményekhez, hiszen az élet ennél jóval összetettebb, így nem is sematizálható.

 

A kemény bölcselkedést ellensúlyozza a női hangok megszólalása, az ő életükben visszatükrözött események különböző vetületeinek összevetése pedig irodalmi értelemben vett intellektuális élménnyel szolgál. Általuk nyer értelmet szinte minden, ami a férfi elbeszélésében száraz, de legalábbis az élettől elvonatkoztatott elméletnek hat, és az ő lényük tölti meg mindezt valódi élettel is. Így a cselekményt a hétköznapiságból, jószerével a banalitásból kiemelő ügyes kis csavaroktól eltekintve is élvezetes olvasmány a regény.

 

A mélygarázsban még érettebbnek hat Háy művészete, mint az új elbeszélés-technikát részben megelőlegező A gyerekben. Egyszerre egyenes folytatás és új kezdet e mű, azt azonban mindenképp érdemes észben tartani, hogy a komor, kiábrándult és keserű hangvételű regény végzetesen lehangolhatja az arra érzékenyeket.

 

Részlet a könyvből