Beleolvasó - Háy János: A mélygarázs

Fülszöveg:
Három szereplő. Egy történet. Mindhárom áldozat, mindhárom elkövető, és azok is ők hárman, akik véletlen keverednek az eseményekbe. Egy, ki a mesék világa felől szemlél, egy, ki az okokat kutatja, egy, ki vádakat olvas a világra, hogy mért olyan, amilyen. Egy férfi és két nő. Mindhárman ki akarnának keveredni a napvilágra, mégis ott bolyonganak valahol a mélygarázsban. Három, szerelem utáni élet és egy valahai szerelmi viszony három sarka, s egy készülődő titokzatos bűntett. Mit jelent élni, érezni, kötődni, sorsot építeni? Mit jelent egy olyan világban lenni, ahol minden élet egyedi és autentikus, de az életek közös világa telis-teli van hamissággal? Számvetés azzal, ahogy élünk és éltünk, s egyben sors és korkritika A mélygarázs. Sodró monológok, meghökkentő gondolatfutamok, a múlt és az életépítés kendőzetlen feltárása. Szembesítés képzeteinkkel és tévképzeteinkkel.
Három ember különálló és közös sorsa, három monológ, ami egy pillanatra sem idegen tőlünk, mert rólunk beszélnek, mert belőlünk vannak összerakva. Fogják a kezünket, és végigjárják velünk a földmélyi termeket, nemcsak az ő világukat, hanem a miénket is. Csípni fogja a szemünket a füst, néha úgy fog tűnni, teljesen elfogy a levegő, és fájni fog, nem csak a fejünk. De mégis érdemes végigjárni a föld alatti világot, mert így van esélyünk, hogy elérjük a napsütötte sávot. Mi kiléphetünk, míg a szereplőink visszafordulnak, hogy kézen fogják, s a félhomályos termeken végigvezessék az újabb vándort.

Részlet a könyvből:
Álltam egy kicsit. Aztán letettem a telefont.
Nem akartam otthon maradni. Ugyanazzal a kulccsal nyitni az ajtót, és beleütközni ugyanazokba a dolgokba, amelyek gyerekkorom óta elfoglalják a lakást. A cipősszekrényt. Azt utáltam a legjobban. Nem lehetett tőle rendesen kinyitni a bejárati ajtót. A sarkának nekiütődött. Ha volt valami a kezedben, alig lehetett beférni. Nem akartam végighallgatni ugyanazokat a mondatokat, hogy mi történt a munkahelyen, hogy az, és elhangzott egy név, egy jelző, hogy szemét alak, törtető, büdös, semmihez sem ért. Mindig ugyanazokról a munkatársakról volt szó, mindig ugyanazok voltak a rosszak és ugyanazok a jók. A rosszak általában magasabb beosztású, persze érdemtelenül és érdemtelenül nagyobb fizetést kapó munkatársak voltak, akiket a politikai kapcsolatok vagy épp a jellemtelenség juttatott ebbe a kedvezőbb pozícióba. Ezzel szemben a jók, a szüleimhez hasonlóan, hozzáértő, ám morális tartással rendelkező emberek voltak, akiket a magasabb beosztásúak már csak az erkölcsi és szakmai fölényük miatt is gyűlöltek, bár kirúgni nem mertek, mert az ő szakmai tudásuk nélkül, mondta az apu vacsora közben, biztosan fejreállna az egész vállalat.
Ez ment le minden alkalommal, hetente hétszer, jó, néha volt adásszünet, amikor valami miatt, a munkahely még este is igényt tartott a szakmailag magasan képzett dolgozóira. Egy unalmas sorozat, amibe nem szól bele a producer, hogy, gyerekek, meg kéne újítani a jellemeket, kicsit változtatni kellene a dialógusokon, mert esik a nézettség. Nem változott semmi, legfeljebb annyi, hogy az évek során megtanultam minden mondatot kívülről. Az, mondta az apu, már megint, tudom, mondta az anyu, alkoholista, csalja a feleségét, és felmondta a leckét, akár a szorzótáblát az iskolában, és a kétszer kettő mindig annyi volt, amennyinek lennie kellett.
Nem akartam beleütközni azokba az arcokba, az apu meg az anyu arcába, ami előttem veszítette el a fényét, és adta át a helyét egy ránctalanító krémnek vagy a szürkeségnek, a ledobott ruháikba, levetett cipőikbe, az otthagyott csészékbe, poharakba. Nem akartam tovább érezni az apu borotválkozás utáni szagát a fürdőszobában, aminek alján ott volt a poshadt pizsamaszag és a túlhasznált mosógép szaga. Nem akartam utánuk belépni a fürdőkádba, észrevenni az elhullajtott, s a kád kisúrolása után is ottragadt szőröket. Nem akartam hallani, ahogy használják a vécét, az éjszakai hangjaikat. Azt hitték, nem horkolnak, holott egy idő után mindkettő, de reggel persze egymásra mutogattak, hogy melyik igen, melyik nem, melyikőjük miatt volt elviselhetetlenül hosszú és álmatlan az éjszaka. Nem akartam látni, ahogy esznek, hallani a rágáshangokat, arra gondolni, hogy vajon mostak-e kezet, mielőtt a kenyérhez nyúlnak.
Huszonöt éves voltam. Elég volt. Egyedüli gyerek, aki összekötötte a két felnőttet, akik már régen csak ebben a kötelékben alkottak egységet. Sokáig így volt tökéletes. Úgy ültünk, hogy én mindig közöttük. Ha meg lefeküdtem, akkor mindkettő félrevonult, és belefeledkezett a dolgába, csak a tévét nézték együtt. Akkor a tévé volt műsorzárásig a kapocs. Egy elektronikus őrszem, aki képes rövid időre összeterelni azokat, akik már régen nem tartoznak egymáshoz. Lehetett beszélni a tévériporterekről, milyenek. Nem ismerik a saját anyanyelvüket, nem értenek ahhoz a sportághoz, aminek a közvetítésére vállalkoztak, borítékolni lehet, hogy nem a tehetségük, hanem valami rokoni kapcsolat miatt kerülhettek erre a posztra. Ez egy ilyen ország, a jobb állásokhoz mindenki érdemtelenül jut hozzá. Hallottam, a szobámban voltam, az ajtó nyitva volt. Nyitva felejtették kétéves koromban, és azóta nem csukták be.
A tévé mellől figyelték az ágyamat. Amikor mozdultam, követte a tekintetük a paplan hullámait, azokat az apró figurákat, amik a paplanhuzatra voltak festve. Mosolygós kiscicák ugrottak át a félhomályból a sötétbe. Ha én is ott maradtam a tévénél, mert hétvége, ment az esti film, szerelem volt benne. Nincs olyan film, amiben nincs, még a bűnügyi sorozatokban is van. Közeledtünk egy központi jelenethez. A férfi kiszállt a kocsiból, és rohant be a nő házába. A nő meglepetten nézett, hát visszajöttél? Nem tudok nélküled élni, mondta a férfi. Erre vártam, mondta a nő, hogy mindennek hátat fordíts. A régi életednek. Hogy csak én legyek és senki más. Hogy legyen egy olyan őrült pillanat, amikor semmi és senki nem számít. Hiába fognak utálni a gyerekeid, és a feleséged öngyilkos lesz, mindez nem számít, csak az, hogy szeretsz. Elindultak egymás felé, már csak a képek beszéltek, nem volt mit mondani, annyira egyértelmű volt a szerelem. Akkor az apunak és az anyunak mozdult a keze, és összeért a szemem előtt. Eltakarták, ahogy a férfi megöleli a nőt. Undorító, ezt mondta az anyu, még a tévében is. Vagy, hogy nem látod, mi történik, fogd már be a gyerek szemét, mert az apu nem kapcsolt rögtön, belefeledkezett abba az érzelmes pillanatba, aminek a filmen a csók a következménye volt, az anyunak meg most nem volt kedve megmozdulni. Ő csinálta a vasárnapi ebédet, fáradt volt, mert olyan volt a vasárnapi ebéd, hogy nem íze, hanem fáradtsága volt. Nem hallod, szólt újra az anyu, és akkor az apu megcsinálta. Az apu mindent megcsinált, amit az anyu mondott. Néha voltak rések, de nem mertem kilesni az ujjai közül, mert féltem, hogy mit látok.
Elég volt, már az egyetem alatt is, hogy mikor jössz, kivel vagy, hová mentek, mit csináltok, hányan voltatok, hogy jössz haza. Nem mindegy, mondtam, nem ismeritek őket. Ők meg, hogy semmire nem mondják, hogy nem, csak szeretnék tudni, mert aggódnak, hogy az anyu nem tud aludni, ha nem tudja, mikor jövök. Mennyi minden történik, a tévé is mutatja, bűncselekmények mindenfelé, a közbiztonság, hát, olyan már régen nincs. Bizonyos helyeken már a lakásban is életveszély, nem még az utcán. Elég csak annyit, hogy egy szám, hogy hánykor, de én nem akartam egy számhoz kötni a napomat az anyu alvása miatt. Máshol a gyerekek, mondták, erről beszélnek maguktól is, nem kell harapófogóval kicibálni egy ártatlan információt, s hogy azokat a barátokat épp ezért nem ismerik, mert soha nem beszélek róluk.
Nem akartam otthonról menni dolgozni, és otthonra menni vissza. Hogy azt mondja az apu, hogy mi volt a munkahelyen, s én is belekapcsolódjak abba a sorozatba, aminek eddig csak ők voltak a létrehozói. Hogy behozzak pár új szereplőt, vagy egy-egy érzelmesebb pillanatban, amikor előkerül egy gyerekkori fénykép, arról beszélgessek, hogy, emlékszel, akkor, amikor, s nézzem az arcukat, ahogy a múltba révednek, s rángatnak vissza engem is egy olyan időbe, amit már régen elhagytam.
Nem akartam, hogy lássák az arcomon, hogy épp mi történik velem, sem azt, ami rossz, sem azt, ami jó. Hogy ők mondják meg, ami velem történt, jó-e vagy rossz. Hogy gondoskodásukkal, örökös, szűnni nem akaró jóakaratukkal végül is teljesen a figyelmük fogságában tartsanak. Nem, én ezt nem akartam. Elég volt a mit vegyek fel, a feltétlen vigyél magaddal, az ebédeltél ma, a vegyél be vitamint, mert olyan influenzás időket élünk. Elég volt abból az állandó jelenlétből, amivel ellehetetlenítették, hogy saját döntéseket tudjak hozni. Tényleg oda jutottam, hogy voltak évek, amikor nem tudtam másképp elindulni otthonról, csak ha megkérdeztem, anyu, ez a pulóver elég lesz ma. Nem, kislányom, mondta, és rosszallóan ingatta a fejét, hát ennyire képtelen vagy felöltözni, nézd meg a teraszajtón, ott a hőmérő. Ha nem lennék, folytatta, nem is tudom, mi lenne veled, tüdőgyulladást kapnál az első sarkon. S ha valamit nem hajtottam végre, hogy például tavaszi kabátban mentem, mert valójában tavasz volt, de a hőmérséklet még mindig bennefeledkezett a télben, s véletlen lett valami betegség, akkor jött az ugye, én megmondtam. S a betegség ideje alatt az ápolás során újra kiteljesedhetett a gondoskodás formájába bújtatott szülői önkény.
Tudtam, hogy vannak olyan szülők, s az én szüleim ezek közé tartoztak, akiknek egyetlen életcéljuk, hogy szeretni fogják a gyereküket, az életükben elszenvedett minden kudarcukat, csalódottságukat, a mindennapi tevékenységükben mutatkozó unalmat és ürességet a gyerekük iránti érzelmeikkel akarják orvosolni. Reggel azért mennek munkába, hogy minél előbb haza tudjanak érni, és délutántól estig, s még a lefekvést követően álmukban is szeressék a gyereküket. Ezek a szülők, mivel más nem maradt, az a pálya, amit valaha elképzeltek maguknak és az az életszínvonal nem tudott megvalósulni, az életük egyetlen igazi megvalósulásának a gyereket tartják. A gyerekeken keresztül persze önmagukat, önmaguk sorsát akarják szerethetővé tenni. A gyerek itt csak alibi az önszeretéshez, hisz minden olyan helyzetben, amikor a gyerek érdekében a szerepük csökkenhetett volna, netán a lányuk egy olyan erőteljes férfi társa lehetett volna, akinek az akaratán elporlad a szülői önkény, hiába látták, hogy ez mekkora szerelem, mindig a gyerekkel szemben döntöttek, s nem szűntek meg áskálódni a férfi ellen. Leszólták az étkezési szokásait, hogy mennyit eszik, ez egy bélpoklos, s harmincévesen akkora lesz, egy hájpacni, akivel szégyen az utcára menni, ráadásul, ha ott vannak a szülei is, micsoda népség, hát tényleg, vidékiből is a leggyengébb eresztés. Mindig a gyerekkel szemben döntöttek, ha nekik az volt az érdekük, mert egy pillanatra sem akarták volna, hogy ez a gyerek csak úgy önmagában boldog tudjon lenni.
A fiúk is, főként az anyás fiúk, de leginkább a lányok vannak veszélyeztetett helyzetben. Az ember észre sem veszi, s mindent az otthoni normák szerint mér. Az apját tökéletes férfinak és ideális apának tartja, akihez foghatót, hát lehet, hogy neki nincs is lehetősége találni. Az anyát irigyli és csodálja, hogy pedig nem is annyira jó adottságú nő, mégis meg tudta szerezni és tartani ezt a különleges férfit, s hogy ilyen tökéletes harmóniát tudott kiépíteni az ő kicsi közösségükben. Elhatározza, ha lesz önálló élete, semmit nem fog másképp csinálni, mint az anyja. Ugyanazokat az ünnepi szokásokat fogja tartani, ugyanazokat az ételeket fogja főzni, minek változtatni, amikor ez így pont jó.
Az ilyen szülők valójában ösztönből a szeretetük és gondoskodásuk eszközévé akarják tenni a gyerekeiket, ha bármi is történik velük, ez mindenképpen a szülők életének függvényében történjen. Ehhez még pluszban jön, hogy általában ezeket a gyerekeket a saját gyerekeik is semmibe veszik, hiszen a gyerekek számára is a nagyszülők jelentik az erőt, ők azok, akikhez viszonyítva megképződik számukra a világ, s a szüleiket csak másodlagosnak, később még annak sem tekintik. A nagyszülői erő még a haláluk után is bennemarad a családban, s a családi összejövetelek során örökösen felvetődik majd a mit gondolt volna erről a nagypapa, vagy a nagymama, vagy hogy anyu, ezt vagy azt ne csináld, mert a nagymama nem akarta volna, hogy csináld. Az anya megretten, valami marokra fogja a gyomrát, a szülők nemlétező keze az, s meghallja akkor a hangjukat, látod, már a gyerekek is tudják, vagy valami effélét. Ha bármit csinál, ez a hang, főleg az anya hangja benne visszhangzik a fülében. Mondtam, hogy túlsózod a húst, meg minek teszel alá annyi olajat, megmostad a citromot, mielőtt elvágtad, ugye, nem fémkéssel vágtad… A túlvilágról visszaszólnak a hangok, mintha valaki közvetítené az életét, ahogyan egy sporteseményt a tévében, rögtön értékelve is a teljesítményt. Azt most mért így, mért úgy, ezzel az eredménnyel még a döntőbe se lehet bekerülni, nemhogy éremesély lenne. Az apa hangját csak néha hallotta, mert az apa legtöbbször elhúzódott, mint aki mélyen nem ért egyet az anya örökös rendszabályozásával, legalábbis a lány ezt hitte, holott az apa félrehúzódásával adta meg az anyának a lehetőséget az örökös rendszabályozásra. A legnagyobb csalódás volt arra rájönni, hogy az apa a konfliktusok elkerülése végett mindent engedett az anyának, a lánya teljes leuralását, sőt, valójában ő is örült ennek, mert reménykedett, a lánya ennek következtében egész életen keresztül őt fogja a legtökéletesebb férfinak látni, akihez foghatót se égen, se földön nem talál.
Nem, ezt én nem akartam, s ha maradok, ez lett volna, mert a gyerekkori állapotok fenntartása tulajdonképpen a gyerekkori viszonyulásokat is fenntartja. Egy gyerek mindig gyerek, mondogatta az apu, s ez tényleg így marad, ha semmi nem változik, még a szülők halála után is, mert annyira sokáig fenn volt tartva a gyermeklét, hogy ötven után például, amikor a szülők konkrétan meghalnak, ha addig gyerek volt valaki, hogy tudna bármi más lenni, mondjuk felnőtt.
Költözni kell.

A Kiadó engedélyével.