FőképFülszöveg:
Az Elhagyatva egyszerre lebilincselő történelmi thriller és megkapó szerelmi történet a tizenhetedik századi Manhattanből.
Sorra tűnnek el az árva gyerekek a holland kolóniáról, Új-Amszterdamból. Mindez csak a rátermett, huszonkét éves kereskedőnőnek, Blandine van Couveringnek tűnik fel, aki egy angol kémmel, Edward Drummonddal egyetemben nyomozni kezd a tettes után – rengeteg ember ellenszenvét kivívva ezzel. A gyanúsítottak közt van a kormányzó gazdag unokaöccse, a kényes ízlésű úrifiú, egy indián prémvadász, akit ősi démonok tartanak hatalmukban és a gyarmat iszákos, korrupt árva felügyelője, akit talán nem is annyira az árvák sorsa, mint inkább az öröksége érdekel. A nyomozás holtpontra jut, amikor a fiatalokat igaztalanul megvádolják. Mi vár az árva gyermekekre, ha két megmentőjük sorsa is végveszélybe kerül?
Az elsőkönyves szerző megdöbbentő hitelességgel varázsolja elénk a több mint három évszázaddal ezelőtti Új-Amszterdamot és az azt körülölelő, kietlen vadont. Jean Zimmerman regényében a zabolátlan természet ereje az emberi gonoszság mélységével vetekszik. Az Elhagyatva letehetetlen olvasmány lesz mindenki számára, aki legalább annyira szereti a romantikát, mint a borzongást.
 
Részlet a regényből
Előszó
1663. október 8.
Két gyilkosság – ugyanazon a napon.
A királygyilkos William Crawley és húga Delémont városában, a svájci Jura hegységben élte feltűnésmentes életét egy Faubourg des Capucins-en álló panzióban, a kórház közelében.
Amikor a templom harangjai vecsernyére szólítottak, Crawley húga, Barbara épp a második emeleti konyha erkélyéről szemlélte a városra ereszkedő sötétséget. Bár mindig éberen figyelt, mégsem vette észre a Rue des Elfes felől besurranó három alakot, akik az utca másik oldalára átnyúló, sötétbe burkolt udvarsor felől közeledtek a panzió földszinti bejáratához.
Igazi vénasszonyok nyara volt, szokatlanul forró. Barbara bement a konyhába, megállt a mosogató előtt, és megnedvesítette arcát. Amint előrehajolt, hogy hűsítő rongyot tegyen a tarkójára, hátulról elkapták, és befogták a száját, hogy belefojtsák figyelmeztető sikolyát.
Crawley, aki szűkös és fullasztó harmadik emeleti padlásszobájának íróasztalánál dolgozott, felfigyelt a zajra. Egy edény csörömpölése hallatszott.
– Barbara! – kiáltotta, miközben felállt. Kilépett a lépcső felé, de abban a pillanatban meglátta, hogy felé tartanak. A két vékonydongájú, egyforma fekete mellényt és kis sapkát viselő férfi hármasával-négyesével vette a lépcsőfokokat. – Ne! – üvöltötte Crawley, és már rohant is vissza padlástéri dolgozószobájába, csappantyús zsebpisztolya után tapogatózva, amelyet az asztala melletti polcon tartott, hogy mindig kéznél legyen.
A férfiak túl gyorsak voltak. Rárontottak, és az első támadó felrántotta Crawley fegyverének csövét. A kakas lecsapódott, a serpenyő sistergett, végül a puskapor felrobbant. Az ólomgolyó tehetetlenül fúródott a padlásszoba alacsony mennyezetébe, vakolatport és lécdarabkákat záporozva mindnyájukra.
Így kapták el tizennégy évvel, nyolc hónappal és nyolc nappal az után, hogy pecsétjével („Ego, Mélt. Wm. Crawley”) látta el az iratot, amely az uralkodó I. Károlyt lefejezésre ítélte. A fanatikus puritánok, akiket megrémített a királyságot befolyásoló katolicizmus, királyi vért követeltek. A Crawley által aláírt halálos ítélettel megkapták.
1649. január 30-án, a kivégzés napján a bűnösnek nyilvánított uralkodó két inget viselt, nehogy reszkessen a hidegtől, és ezáltal félni látsszon. Anglia, Franciaország és Írország királya, a skótok királya, a hit védelmezője és így tovább, megkérdezte hóhérjától:
– Zavarja önt a hajam? – I. Károly nyakába lógó királyi fürtjeit félrefogta, elmondott egy imát, majd széttárta karját, úgy fogadta a pengét.
Aztán jött az elkerülhetetlen bosszú. Elég sokáig váratott magára. Stuart Károlynak, a meggyilkolt uralkodó fiának hajszál híján sikerült csak elmenekülnie az őt üldöző puritán düh elől; titokban átkelt Csatornán, hogy egy évtizedig tartó száműzetésbe vonuljon a kontinensre. Mivel nem sok esélyét látták, hogy a fiatalember visszaszerzi királyságát, az európai uralkodók hátat fordítottak neki. Elszegényedve és mellőzve, apja kivégzésén gyötrődve, a történelem által megsebezve vándorolt javarészt Franciaországban és Németalföldön.
A Stuartok dinasztikus végzete azonban mégis fordulatot hozott. 1658. szeptember 3-án Oliver Cromwell, a lordprotektor, a lázadók vezére és a (Clarendon* kifejezésével élve) „bátor, rossz ember” elhunyt, miközben egy vesekőtől igyekezett megszabadulni. Kétévnyi utódlási káosz után az angol parlament felkérte II. Károlyt, hogy térjen haza, és foglalja el a trónt.
Az uralkodói bőkezűség és békülés jeleként a frissen visszaállított fiatal uralkodó jóvátételi és feledési törvényt hozott, amelyben minden korábbi korona elleni lázadónak megbocsátott.
Mindnek, kivéve annak az ötvenkilenc meghatalmazott bírának, akik aláírták apja, I. Károly halálos ítéletét.
Az ötvenkilencből néhányan addigra már meg is haltak. Az ő testüket kihantolták, halotti lepleikben odatámasztották az Old Bailey** korlátja elé, bíráskodtak felettük, elítélték őket, majd még ugyanazon a napon „posztumusz kivégezték” őket. Cromwell holtteste láncon lógott a tyburni akasztófán, míg lándzsára tűzött feje egy westminsteri vasszegen rothadt.
A még élő aláírókat, köztük William Crawley-t úgy vadászták le, akár a zsiványokat. Felderítésüket a királyi kancellár, Edward Hyde, azaz Clarendon grófjának emberei végezték, aki kitartóan kerestette őket a gyarmatokon, Skóciában, az európai kontinensen, Amerikában vagy bárhol máshol a világon, ahol megpróbáltak elrejtőzni. A királygyilkosok puritán védelmezői nehézzé, egyszersmind veszélyessé tették a feladatot.
Ebben az esetben egy Edward Drummond nevű királyi megbízott zörgette meg Európa minden bokrát, hogy megtalálja a királygyilkos Crawley-t: követte a nyomát Skóciától Párizson és Münsteren át egészen Svájcig. Nem volt egyszerű feladat megtalálni a tűt Európa szénakazlában, Drummond mégis gyorsan a végére ért. Clarendon szerint ez az ember csodákra volt képes. Az ő erőfeszítései nélkül Crawley soha nem tapasztalta volna meg a korona bosszúját.
Clarendon egy Drummond-féle úriembert nem kérhetett arra, hogy maga hajtsa végre a kivégzést. Erre a célra más emberei voltak: vézna, éhező, alacsony származású férfi ak. Miután Drummond becserkészte a királygyilkost, Clarendon odaküldte a merénylőket. Mire megérkeztek, Drummond már rég messze járt.
– Il se cache parmi les papists – sziszegte a Crawley meggyilkolására érkezett egyik férfi . A pápisták között bújik meg.
A másik merénylő kezeit a királygyilkos nyaka köré fonta. Az áldozat utolsó imáért könyörgött volna, de képtelen volt beszélni. A támadó, aki nem Crawley-val volt elfoglalva, gyorsan átlapozta az íróasztalon heverő iratokat, amiket utána sietősen egy pecsétes bőrtáskába tömött.
Lent Barbara a harmadik merénylő szorításában vonaglott.
– Chut – mondta a férfi –, nous ne tuons pas les femmes. – Nőket nem gyilkolunk. Úgy értette, ha nem okoznak gondot.
A padlásszobában Crawley egy percig tehetetlenül hánykolódott, aztán még egy percig, miközben a vasököl borzalmas kínokat okozva összepréselte a légcsövét. Végül jött a feketeség, az üresség.
Miután a két gyilkos végzett, levonszolták Crawley holttestét; feje tompa puffanásokkal ütődött a kőlépcső fokainak. Barbara, amint meglátta halott öccsét, halkan felnyögött, és kiszabadította magát. Nekiiramodott, mire az egyik férfi egy hatalmas ütéssel leterítette.
William Crawley, a királygyilkos holtteste a panzió második emeleti erkélyéről a Les Capucins-re repült. A test majdnem a kórház területén ért földet, elég közel hozzá, hogy az ott dolgozó apácák gondoskodjanak róla, és másnap délután a protestáns királygyilkost egy jelöletlen sírba temessék.
 
Egészen máshol, az Újvilágban, reggel. Az Új-Amszterdam nevű holland településen, a Manhattan-sziget déli végén. Ott nem volt vénasszonyok nyara, sokkal inkább nyirkos hideg; az ereszkedő felhők az évszak első, korai hóviharával fenyegettek.
Egy törékeny, nyolcéves gyermek: Piteous Charity Gullee.
Piddy.
Egyedül a Kollect-tó közelében fekvő erdőben, a városfaltól északra, két üres vödörrel a vállán Piddy a kitaposott ösvényen haladt a víz felé. Élére állítva a járom, amelyet cipelt, magasabb volt nála.
Senki sem volt a környéken. Hajnali némaság vette körül.
Reggeli első útja során a Kollecthez – amelyet télen teljes sötétségben tett meg –, Piddy gyakran rúgott fel hantmadarat, visító malacot, mókust, riasztott fel rikoltozó madárrajokat.
Ebben az évben a vadászok a legtöbb állatot feljebb hajtották a sziget belseje felé. A szajkók ott maradtak a Kollect túlsó végén, a mocsaras parton, elvegyülve a kikötőből odatelepedett, heringre vadászó ezüstsirályok és küszvágó csérek között.
Piddy az utolsó buckán is átbillentette a vödröket. A tó víztükre a reggeli fényben rózsaszínes-sárgás színben pompázott, rajta fekete foltokként jelent meg a kacsák és libák körvonala. A partvonal mentén nádas húzódott, lila bóbitái ragyogtak a korai fényben.
A Briel család, ahol Piddy szolgált, szomjas, koszos, züllött népség volt. De a vizet, amit Piddy hordott, nem itták meg, sőt biztos, hogy nem is mosdottak benne. „Vajon hová lesz az a rengeteg vödör víz, amelyet nap mint nap felcipel?” – csodálkozott Piddy.
Lesurrant titkos ösvényén a nádason keresztül, ki egy kiszikkadt, sekély vízbe nyúló földdarabra. Amint leguggolt, hogy megmerítse vödreit, ijedten vette észre a part közeléből, a csavarttobozú fenyők alól őt figyelő alakot.
Valami ördögféle volt, félig ember, félig állat. A kislány kicsi szemében a jelenség óriásinak tűnt, mint egy fa. Az alak európai ruhát, lapos hódprém kalapot, nyaka körül pedig lógó csipkegallért viselt.
A gallér fölött, az emberi arc helyére szarvasbőr maszkot illesztettek. Nyúzott bőrből készült, lapos maszk volt üres, merev tekintettel.
Piddy gyomra összerándult a félelemtől. De még mindig azt hitte, megúszhatja. Hogy az alak élni hagyja.
A lény belépett a tóba, és végigtocsogott a sekély vízben. Mindössze néhány hosszú lépésbe telt.
Piddy elfordította a fejét, hogy ne lássa őt, mégis közel érezte az alak savanyú leheletét. A maszk szájnyílásán furcsa hang jött ki:
– Csip-csip, csip-csip. – Mint a gyerekvers, amelyet a legkisebb Briel gyerekek kántáltak.
– Jaj, istenem, ne! – nyögte ki nagy nehezen Piddy, majd a csöbörrúdra lépve hátrabucskázott.
Apró testét még jobban összehúzta, befúrta magát a jéghideg sárba, arcát a fövenybe dugta azt remélve, ha ő nem lát, a szörny sem láthatja őt.
A szeme sarkából két vörös patát pillantott meg az iszapba süppedve.
Egy hosszú pillanatig csak a susogó szellőt hallotta, amint a nádszálak tetejét zörgeti. Aztán:
– Csip-csip, csip-csip.
Az alak a nyakánál fogva emelte föl, megrázta, mint egy babát, mire a levegő apró nyögésekkel távozott Piddyből: uff , uff , uff. A lény úgy fogta a nyakát, mintha csak egy hátitáska füle lenne, majd közelebb húzta magához.
A koszos maszk mögött Piddy vörös szemeket látott. Saját záporozó könnyeit. Az alak jó erősen szájon vágta, amitől meglazultak a kislány fogai. Aztán még egyszer. Térdével szétfeszítette Piddy sovány lábait. A gyermek össze akart esni, de az alak a nyakánál fogva megtartotta.
És folytatta.
– Csip-csip. – A kislány érezte, hogy már hanyatt fekszik. Üres barna tekintetében tükröződött a felhőkkel tarkított égbolt. Elérte az eszméletlenség, a teste azonban tovább zokogott és nyögött, amíg a lény rajta munkálkodott.
Amikor vége lett, a gyilkos Piddyt a csupasz lábainál fogva a tó ingoványos partjához vonszolta. A holttest nem akart elsüllyedni. Az alak a tó fölé hajolt, hogy a lány vékony vászonruhájába hajtott kővel súlyozza le az apró testet.
Piddy nem hallotta, hogy a lény két szót mormol neki halkan, de amúgy sem értette volna.
– Deus dormit. – Isten alszik.
Hullani kezdett a hó.
 
*   Edward Hyde (1609–1674), Clarendon első grófja, II. Károly lordkancellárja. – A szerk.

** Londoni büntetőbíróság. – A ford.
 
A Kiadó engedélyével.