FőképFülszöveg:
Egymás megértése nem egyszerű dolog: akár a leghétköznapibb kommunikációs helyzetben - otthon, az iskolában, a munkahelyünkön, a piacon - is számtalan félreértés adódhat. De mi is történik tulajdonképpen bennünk és a másikban, amikor egymással beszélünk? És hogyan kerülhetjük el a kölcsönös félreértéseket?
A német nyelvterületen már 48 kiadást megért kötet az emberi kommunikáció lélektanával foglalkozik, és a mindennapi életből vett, olykor nem véletlenül ismerős helyzetek elemzésével mutatja be, hogyan értjük meg - vagy értjük félre - egymást.
Segítségével felismerhetjük a legtipikusabb zavarokhoz vezető hibáinkat, és azt is, hogy mit tehetünk ezek leküzdéséért, ezért a könyv nem csak a pszichológiával és kommunikációval hivatásszerűen foglalkozók számára nélkülözhetetlen, de haszonnal forgathatják pedagógusok, szülők és bárki más is, akit érdekel, hogyan értjük meg egymást.

Részlet a regényből:
BEVEZETÉS ÉS SZEMÉLYES HÁTTÉR

A pszichológusokról azt tartják, hogy azt, amit mindenki tud, olyan nyelven mondják el, amit senki sem ért. Ez a veszély főként akkor fenyeget, ha olyasmiről ír az ember, amit mindenki saját tapasztalatból ismer. Ebben a könyvben mégis ennek az ellenkezőjét szeretném megkísérelni.
Bár ez a könyv olyan folyamatokat tárgyal, amelyekben mindenki naponta vesz részt: az emberek közötti kommunikációt, azt a folyamatot, hogy hogyan értetjük meg magunkat és hogyan kezeljük egymást, igazán „újat” alig fogunk megtudni belőle. Inkább a „régi”, jól ismert, naponta átélt dolgok új oldalai tárulnak fel előttünk, világosan látjuk majd azt, ami eddig homályos volt. – De vajon tud-e a pszichológia olyat nyújtani, ami nemcsak tudományos szempontból világítja meg az emberek közötti kommunikációt, hanem „jobbá” is teszi? Igen, tud. A pszichológiai tanok és kísérleti eredmények tanulmányozása eddig nemigen javított ugyan kommunikációs képességünkön, mégis van azért néhány olyan eszköz és irányadó elv, amelyet követhetünk, ha tanulni (és újratanulni) akarunk.
Nem lett volna kedvem megírni ezt a könyvet, ha a tartalma nem lett volna számomra személyes jelentőségű. Amikor középiskolai tanulmányaim befejeztével megkaptam az „érettségi” bizonyítványomat, kommunikációs készségem mindenekelőtt abból állt, hogy képes voltam bonyolult tudományos szaknyelven beszélni tényekről, emögül azonban hiányzott a személyes tapasztalat. Ahelyett, hogy azt próbáltuk volna megérteni és megfogalmazni, amit átéltünk, azt tanultuk meg, hogyan kommentáljuk tudálékosan a közvetett tapasztalatokat. Nem csak kritizálni akarok, hisz ez a képesség talán elősegítette az egyetemi karrieremet; ez azonban nem ok arra, hogy bebetonozzuk a túlzott szaknyelvhasználatból eredő elidegenítő rítusokat az egyetemeken. Kezemben az érettségi bizonyítvánnyal „tanulatlannak” éreztem magam az emberekkel való érintkezés terén. A „Hogyan kezeljem önmagamat és a többieket?” témáról nemigen tartottak órákat. És a döntésemben, hogy pszichológiát tanuljak, bizonyára közrejátszott belső nyugtalanságom is, az, hogy bizonytalan voltam és a sötétben tapogatóztam, ha arról volt szó, mi játszódik le köztem és a többi ember között. A cél, amelyet a választott szakkal nyilván titokban kitűztem magamnak – hogy mindig uraljam a helyzetet és fölényesen átlássak mindent –, tévesnek bizonyult. Megtanultam, hogy épp akkor ütközöm nehézségekbe, amikor erre törekszem. Mégis (és éppen ezáltal) hasznosnak bizonyult számomra is az a pszichológiai „alapfelszerelés”, amelyet ez a könyv tartalmaz, hogy jobban megértsem az emberi kommunikáció folyamatát. A racionális belátások még nem nyitják meg a mennyek kapuját; ellenkezőleg, gyakran fájdalmasan élem meg, hogyan „sántikálok” érzelmileg utánuk: miközben a racionális belátások hétmérföldes csizmában haladnak, az érzelmek és a viselkedés a régi kerékvágásban araszol utánuk csigatempóban, milliméterről milliméterre. Így sok tanulási cél, amelyet ebben a könyvben felvázoltam, lényegében csak saját megtapasztalás és viselkedéstréning útján érhető el. Mégis az a meggyőződésem, hogy a racionális belátások képesek elindítani és támogatni a személyiség fejlesztését. Azt is tapasztaltam, hogy az olyan embereket (amilyen én is vagyok), akiknek az intellektuális közeg a „hazai pálya”, inkább kognitív útmutatásokkal lehet érzelmi terepre csábítani. Ilyen kalauz akar lenni ez a könyv is.
Most pedig térjünk rá a pszichológusok érthetetlen nyelvezetére. Két dolog késztetett arra, hogy messzemenően leszoktassam magam a tudományos szaknyelv használatáról. 1969-ben tanárom, Reinhard Tausch professzor kutatási projektet hívott életre Hamburgban, a kutatás célja az volt: hogyan lehet érthetően közvetíteni az információkat? Néhány év elteltével arra jutottunk, hogy valamely közlés érthetősége négy alappilléren nyugszik, ezek: az egyszerűség(a nyelvi megfogalmazásban); a tagolás-rendezettség(a szöveg felépítésében); a rövidség-tömörség(hosszúra nyúló részletesség helyett) és a járulékos stimulálás(ösztönző, érdekes stíluseszközök). Ennél a „felfedezésnél” sokkal fontosabb volt azonban, hogy sikerült ezt a négy alappillért mérhetővé és tréninggel fejleszthetővé tenni. A hamburgi kommunikációs modell összefoglalása néhány példával illusztrálva e könyv B részében, a II. fejezet 2. alfejezetében található – utalással egy részletesebb bemutatásra (tréning-programmal), lásd Langer, Schulz von Thun és Tausch (1981). – Ez a kutatási projekt folyamatosan hatsaját stílusomra is, amikor előadást tartok és tudományos munkákat írok.
A másik dolog az volt, hogy a szülőknek, tanároknak és a legkülönbözőbb szakmák képviselőinek tartott számtalan tréning közben hamar rájöttem, hogy a tudományos fejtegetések nem érnek célt. A tréningek résztvevői egyébként is nagy hatást gyakoroltak erre a könyvre. Az emberi kommunikáció modellje, amelyet itt bemutatok, lassanként alakult ki a tudomány és a gyakorlat összetalálkozásából.
1970-ben egy hamburgi nagyvállalat azzal fordult Reinhard Tausch csoportjához, hogy tudnánk-e javítani a pszichológia eszközeivel a munkatársaik kommunikációs készségén. Eleinte bizonytalanok voltunk: vajon a felkérés az akkor még gyerekcipőben járó hamburgi kommunikációs modellnek szól-e, vagy azoknak a felismeréseknek, melyekre Reinhard és Anne-Marie Tausch jutott a partnerekkel való bánásmóddal kapcsolatban? Kiderült, hogy mind-kettőnek. Az emberi kommunikációnak több oldala van; Paul Watzlawick ezt akkor [1967-ben megjelent munkájában] axiómaként fogalmazta meg: „Minden kommunikációnak van tartalmi és relációs szintje…”
Kollégáimban, Bernd Fittkauban, Inghard Langerben és bennem is akkor merült fel a kérdés: hogyan tudnánk úgy összefogni különböző pszichológiai megközelítéseket, például Carl Rogers, Alfred Adler, Ruth Cohn, Fritz Perls és Paul Watzlawick feltevéseit, hogy azok „összefésülve” a kommunikáció gyakorlati problémáinak megoldását szolgálják? Idővel négy problémacsoport kristályosodott ki, amelyek négy oldalról világítják meg az emberek közötti kommunikáció folyamatát:

1. Tárgyi aspektus. Hogyan tudok tartalmakat világosan és érthetően közvetíteni? A kommunikációnak ehhez az aspektusához felkínálhattuk a hamburgi kommunikációs koncepciónkat.

2. Kapcsolati aspektus.Hogyan kezelem embertársaimat, amikor kommunikálok velük? Azzal, ahogy megszólítok valakit, kifejezem, mit tartok róla; ennek megfelelően a másik vagy úgy érzi, hogy elfogadom és egyenrangúként bánok vele, vagy úgy érzi, hogy lekezelem, gyámkodom fölötte, nem veszem komolyan. Reinhard és Anne-Marie Tausch Neveléslélektanában (1977) iskolai környezetben vizsgálta ezt a helyzetet – mégpedig azért, mert úgy látták, elsősorban ez a kapcsolati aspektus befolyásolja a diákok személyiségfejlődését.

3. Önmegnyilvánulási aspektus.Ha valaki közöl valamit, magából is átad valamit – e körülmény folytán minden közlés egy kis kóstoló a személyiségből, és ez a küldőt nem csupán vizsgázáskor és a pszichológusnál tölti el némi aggodalommal. A humanisztikus pszichológia egyre nagyobb térhódításával Németországban világossá vált, hogy ha mindig álcák mögött éljük az életünket, azzal az önmegnyilvánulástól való félelmünket megfékezhetjük ugyan, ám a lelki egészség és az emberek közti kommunikáció terén nagy árat kell fizetnünk érte. – Ezzel az aspektussal vetődik fel a hitelesség (autenticitás) kérdése is.

4. Felszólítási aspektus. Amikor valaki közöl valamit, általában el is akar érni valamit. A befolyásolás és a manipuláció problémája nemcsak a reklámokban és a propagandában, nemcsak a nevelésben és az oktatásban merül föl, hanem mindenfajta emberi sajátosságban, egészen a neurotikus tünetekig, amelyekről legkésőbb Alfred Adler óta tudjuk, hogy tartós hatást gyakorolnak a páciens emberi környezetére, és hogy talán ebben a rejtett céltudatosságban rejlik a lényegük.
Mindezekkel a problémákkal a fejemben és azzal a távoli emlékkel, hogy Karl Bühler a „nyelv három aspektusát” (szimbólum, tünet, felszólítás) különböztette meg (1934), végül arra jutottam, hogy tréningjeink résztvevőinek négyzet alakzatban fogom ábrázolni a „közlést”, kombinálva Watzlawick és Bühler megközelítését:



Be kell vallanom, hogy rendkívül elégedett vagyok e négyzet „megszületésével” (Schulz von Thun, 1977), mert éppúgy alkalmas konkrét közlések elemzésére és számos kommunikációs zavar feltárására, mint a teljes problémakör taglalására. Pszichológiai „munkaeszközként” könyvem legjobb darabja.
Három tanulságot azonnal leolvashatunk a négyzetről:
Először is azt, hogy a kommunikáció „érthetősége” négydimenziós dolog. Amikor valaki azt mondja a másiknak: – Ötször telefonáltam neked! – a közlés tárgyi tartalmavilágos és érthető. Az már kevésbé lehet világos a befogadó számára, hogy mit akar közölni ezzel az küldő önmagáról (netán csalódottságot?, vagy arra utal, hogy ő milyen buzgó?) – az sem világos, hogy mit gondol a küldő a címzettről (talán szemrehányást akar kifejezni: – Hol mászkálsz te örökké?, vagy: – Nagyon fontos vagy nekem!), és mit akar elérni (talán: – Egyszer igazán te is felhívhatnál!). Így a címzettben esetleg a következő érzés alakul ki: értek ugyan minden szót, de mit akar mondani ezzel voltaképpen? – A címzettek sokszor arra is hajlamosak, hogy a közlés nem teljesen világos részébe olyasmit hallanak bele, ami a fantáziáik, elvárásaik és a félelmeik gazdag tárházából származik – így mintegy önmagukat fogadják be és saját anyaggal töltik meg a lelküket.
Másodszor, hogy egy és ugyanazon közlés egyidejűleg több üzenetet is hordoz, amelyek a négyzet körül csoportosulnak. Ez jelentős következményekkel járó tény, hiszen a szegény befogadónak (belül) mindegyikre reagálnia kell, és mindeközben könnyen összezavarodhat. Emlékezetes és zavarba ejtő volt számomra kisfiúként egy eset a villamoson. Nagyapám mellett ültem, néhány felnőttnek már nem jutott ülőhely. Egy férfi dühösen nekitámadt nagyapámnak: „Felháborító, hogy a gyerekek elveszik a helyet az idősebbek elől!” Nagyapám ugyancsak nagy hangon ellentámadásba lendült: „Maga meg mit hőbörög?” Elvitatkoztak egy darabig, aztán nagyapám egyszer csak a legnagyobb megdöbbenésemre azt mondta: „Magának teljesen igaza van!”, aztán átadatta velem a helyem, és még hozzátette: „De akkor sem kell emiatt így hőbörögni!” – Ekkor éltem meg először, hogy nyilvánvalóan előfordulhat, hogy az embernek egyszerre igaza van és nincs igaza – mert egy közlésnek négy oldala van, és nagyapám a tartalmi és a felszólítási oldalon igazat adott a férfinak, a kapcsolati oldalon viszont nem. – Ha a befogadó nem tudja tisztázni magában a különböző belső reakciókat, kifelé sem fog tudni egyértelműen reagálni, és akkor küldő és befogadó teljes zűrzavarba kerül. Ezért aztán komoly viták, konfliktusok esetén, amikor nagy a tét, nem szégyen kommunikációpszichológus támogatását kérni, aki mintegy bábaként segíti a világos, tiszta üzenetek megszületését. Mindenekelőtt párok, családok és munkahelyi csoportok veszik igénybe egyre gyakrabban ezt a segítséget.
Harmadszor pedig tudjuk és látjuk is, hogy a négyzet oldalai egyenlő hosszúságúak. Ebből pedig az a tézis következik, hogy a négy aspektus elvben egyenrangú (még ha egy-egy adott helyzetben kerülhet is előtérbe egyik vagy másik aspektus). Ezzel a szemlélettel ellentétes a tartalmi aspektus túlzott kiemelése az iskolákban és a munkahelyeken. Széles körben elterjedt vélemény, hogy a mai iskolai oktatás túlságosan „fejnehéz”, túl nagy hangsúlyt helyez a tárgyi tudás átadására és túl keveset a szociális tanulásra. Formálisan a munka területén is csak a tárgyi tartalom számít. Ezzel azonban az önmegmutatás és a kapcsolatalakítás problémái nem tűnnek el – ellenkezőleg, a lelki energiákat jórészt ezek a problémák emésztik fel. De mivel ezeket a „tárgyszerűtlennek” bélyegzett emberi dolgokat száműzik, a mélybe kerülnek, lappangó, rejtett életet élnek, megbújva a tárgyszerűség trójai falovának testében. A kommunikációpszichológia célja, hogy feloldja ezt a száműzetést, és az egydimenziós tárgyi kommunikációt eleven, életerős négyoldalú kommunikációvá tegye. Mivel azonban hosszú éveken át a tárgyi tartalomra koncentráló, egyoldalú kommunikációt szoktuk meg, a közlés másik három aspektusának gyakorlata némiképp elsikkadt. Ezt ma tréningeken, önismereti és terápiás csoportokban lehet pótolni, ahol mód nyílik a kidolgozatlanabb személyiségterületek fejlesztésére és felzárkóztatására.

A Kiadó engedélyével.