FőképFülszöveg:
Vegyünk egy csipet Bulgakovot, egy leheletnyi Rabelais-t és egy egészséges adag Kunderát, máris közelebb kerültünk Karpowiczhoz. A dolgok egyáltalán nem mennek valami fényesen a földön. Az emberek elszigetelődtek, és már rég elvesztették a sorsuk jobbra fordulásába vetett reményüket, hitüket – egyik napról a másikra tengetik fásult és unott életüket… De egyszer csak az Istenek a tettek mezejére lépnek. Földre szállnak. Vajon sikerül-e Nikének, Aphroditének, Jézusnak, Ozirisznak, Lucifernek és a többieknek helyre állítani a régi rendet? Egységbe forrnak-e még valaha is égiek és földiek a hit erejében?
 
Ignacy Karpowicz regénye briliánsan kidolgozott, ironikus vizsgálódás a modernitásról. Egyszerre megdöbbentő és rémisztő. Provokatív és blaszfémikus. Nem véletlen, hogy 2010-ban elnyerte vele Lengyelország legrangosabb irodalmi díját.
 
Részlet a könyvből:
A hegyek hegyén, a fellegek fellegében stb. rettentő felfordulás uralkodott. A városok városában minden istennek, istennőnek, minden absztrakciónak és konstrukciónak, minden eszmének és minden szónak a látható anyagot a lehető legjobban megközelítő alakot kellett öltenie: így parancsolta a jó modor és az Ítélőszék. Apollón átvágott a főtéren, ahol kisebb istenek üzleteket kötöttek, megváltották híveiket, oltárt béreltek, sorba álltak abszintért és ambróziáért, peyotlért és leértékelt borért, vagy az elhagyott hitek hivatalához. Szórakozottan, késve mutatkozott meg. Figyelmetlenségből, tévedésből a keresztény negyedben materializálódott.
Kedvelte a keresztény negyedet. Különösen az angyalok vonzották: szépséges, pompás teremtmények, csupa aranyos test, amelyre pávaszemek miriádjával ékes szárnykabátot vetettek. Sajnos lehetetlen közeledni hozzájuk. Fagyot lehelnek, abszolút nulla fokosak, Celsius-fokban –273,15, ráadásul a főnök korábban minden kapcsolattól eltiltotta őket a többi negyed lakóival. Luciferrel való afférja után – az egyik legelőkelőbb kontinentális hercegség és arkhón, aki szerelmi kalandba bonyolódott Aphroditével – a főnök megfosztotta az angyalokat a nemüktől. Nagy kár, nagy veszteség, gondolta Apollón, Aphrodité mesélte, hogy az angyaloknak fejenként hét vaginájuk és hét péniszük van, valamint spektrális csiklójuk. Helyesebben: volt. Volt – hogy repül az idő, gondolta, még itt is, ahol áll.
Ritkán gondolt testi élvezetre, csak amikor materiális alakot öltött. Az anyagban volt valami, hogy mindenki folyton az anyagi kielégülésre gondolt. Remek találmány az anyag, ez tény, bár elég korlátozó. Szerencsére létezett az anyagról leválasztható, végső dimenzió is, ebben voltak igazán istenek az istenek, itt tartózkodtak szívesen.
A tér túlsó oldalára érve, közvetlenül az azték istenek negyedének kapujában belebotlott a négyszögletű körbe.
– Szia, ? – köszönt Apollón. – Bocs, hogy neked mentem. Szórakozott vagyok. És késésben.
?, Kronosznak hála, nem válaszolt. Hermész felidézte első találkozását vele, mikor ? úgy döntött, pontosan bemutatkozik: a földön eközben lezajlott két világháború, kisebb fertőzésekről nem beszélve. ? ingerülten csikorgatta a fogát, s tovább dülöngélt a főtér felé. Apollón egész örökléte folyamán még sosem került ilyen közel ?-hez. Néha persze látta, tapasztalta, de sosem ütközött bele. ? nem szívesen materializálódott. Talán mert irracionális és transzcendens volt, s egy irracionális és transzcendens lény materializálódása mindig suta és nevetséges? Befejezetlen és kételyt ébresztő?
Nem szerette az azték negyedet. Az itteni istenek mindenféle tollbundás alakokban öltöttek testet, például Quetzalcoatl, a Tollas Kígyó, aki alapvetően jó fej létező, lehet vele inni és kajálni, mélységesen ellenzi az emberáldozatot, és Che Guevara oldalán állt a Fidel Castróval való konfliktusában; tényleg szimpatikus isten, csak Apollónnak tollallergiája volt. Ennek ellenére kénytelen volt átvágni az azték negyeden, ugyanis mögötte kezdődött a görög negyed. Nem volt ideje kerülőt tenni.
A materiális alakkal együtt jár nemcsak az élvezet, de az idő is. Múlni kezd, el lehet késni. Az idő nem veszélyes, inkább irritáló, allergizál, mint a toll. Apollón befogta az orrát, és szaporázta lépteit.
Végül kiért a tollas negyedből, és fellépett az Olümposzra. Csodaszép fehérmárvány épület. Egy dór oszlop közelében megállt, hagyta, hogy fotózzák. Nemrégiben tűntek fel a paparazzik, rögtön nagy számban, mint a sáskák; alighanem Egyiptomból származtak, ahogy a csapások többsége, az almadohány és a humusz.
A materializálódás együtt jár azzal, hogy elfogadjuk mindazt, amit az emberek kitaláltak, márpedig a paparazzi az egyik legutóbbi találmányuk. Apollón, a szépség és az erőszakos halál istene, szeretett fényképezkedni. Tökéletes test, arany hajfürtök, fürtjein babérkoszorú. Szeme tüzes, mint az olvasztott vas; ha haragudott, színe kihűlt – fagyos acélszürkévé vált. Orra egyenes, nemes vonalú, szőrtelen orrlyukakkal, tökéletesen szimmetrikus. Pénisze nem túl nagy, kifogástalanul faragott; állítólag ez a méret már kiment a divatból. Ha esetleg, ha netalán, ha úgy adódna, elmegy a római negyedbe és megnagyobbíttatja, természetesen a józan ész és az anyag határain belül – őbelőle nem lesz szatír.
Meghajolt a paparazzik előtt, hogy aztán a főépület felé irányítsa előkelő lépteit: a karcsú oszlopokra emelt, roppant kupola felé: kristályból és Swedenborg drágakövében elfogott fényből épült. Gőgösen elsétált a ruhatáros mellett, a ruhatáros vakkantott.
– Mit akarsz, kutya?!
– Uram – vakkantotta Kerberosz bal pofája –, vidd magaddal az attribútumaidat.
Apollón felvette a nyilat és a lantot. Vagy egy ezredéve fontolgatta, ne cserélje-e le az attribútumait valami praktikusabbra. A lanton régebben egész jól játszott, bár Marszüasz után teljesen elment a kedve a hangszertől. Igaz, Marszüasz elvesztette a bőrét és vele az életét; a lanttól azonban, így vagy úgy, megundorodott Apollón. Zongora?, töprengett néha. Habár a zongora mint attribútum még kevésbé lenne praktikus. Talán valami önjáró dolog? Aphrodité például nemrégiben vásárolt magának egy szarvastehenet, és ez a szarvastehén mindenhova követi. Jól szituált állat. Nem zavar a szalonokban. Be van varrva a végbélnyílása.
Apollón az első kapu felé tartott. Régen az azonosításhoz villámokat használtak, és más látványos, főleg légköri jelenségeket, ma már elegendő a szemszkennelés. Az emberek tényleg ötletesek.
A második kapuban összefutott anyjával, a tiszteletre méltó Létóval. Megcsókolta szobororcáját. Apollón anyját szerette, apját nem kedvelte. Nem vetném meg az Ödipusz-komplexust, gondolta. De nem tudta elképzelni magát az olümposzi trónuson, Létóval az oldalán. Anyjának vissza kellett mennie a végső dimenzióba, szokás szerint elfelejtett valami fontosat.
A harmadik kapuban elmondta a szokásos formulát:
– Apollón vagyok, Zeusz és Létó fia, Delphina gyilkosa, Delphoi Ura, az Ihlet Lehelete, a Kapuk Istene, a Káosz és Rend Ura, a phoibosz – a ragyogó. Satöbbi.
A kapu már négy becenév után kinyílt, bár az elmúlt évezredben kicsit megsüketült, jobb volt többet mondani. Apollón belépett a kristályküszöbön. Az istenek többsége már egybegyűlt. Apja sehol: a trón üres. Úgy látszik, gondolta, megúszom a késést.
Apjával nem ápolt különösebben jó viszonyt. Mikor legutóbb fellépett Zeusszal szemben – így írja elő a hagyomány –, büntetésül egy évig szolgált ajándék rabszolgaként Admétosz királynál. Énekelt, zenélt, táncolt. Ezt a büntetést eszelte ki Zeusz: megutáltatni, ami szép.
Odasétált a helyére Aphrodité és Athéné között (ábécésorrendben ültették az isteneket). Rajongott a szépséges – egyszerre hosszú szőke hajú és sötét punkfrizurás, hatalmas és szerény mellű, borotvált és bozontos puncijú – Aphróért. Aphró kevésbé kristálytisztán materializálódott, mint a többi isten, mindig olyan volt, amilyennek látni akarták.
Apollón megcsókolta Aphrót. Az édes Aphrót, aki materiális alakjában egyre hülyébb volt. Nem ő tehet róla, az emberek hülyültek meg a láttán, és Aphrodité velük hülyült. A materializálódott istenek sajnos kötődnek az emberekhez, és bizonyos értelemben függnek tőlük.
– Hogy vagy? – kérdezte Apollón.
– Még mindig nem tértem magamhoz a Lucival való afférom után! A mennydörgős ménkűbe, tudod, milyen spektrális orgazmusom volt?! Az utolsóban jött létre a Himalája.
– A Himaláját speciel ismerem, voltam síelni.
Most belépett Athéné aranyvértezetben. Katonásan biccentett, és leült a helyére. Athéné nem rajongott Aphroditéért, régi ügy, kezdetben Páriszról volt szó, viszonzatlan szerelem és becsvágy.
– Te még mindig ebben a divatjamúlt vasmaskarában jársz, Bádogszűz? – csücsörített megvetően Aphró.
– Jobban is megerőltethetted volna magad, kedvesem – vágott vissza Athéné. – De hát mit várjunk attól, aki a tenger habjaiból és spermából született? Csoda, hogy egyáltalán beszélni tudsz.
A szóváltást Zeusz materializálódása szakította félbe. Kevesebb villámmal, mint hajdanán; a kor előrehaladtával még Zeusz is fukar lett. A hellén nagyság távoli emlék csupán, távoli, bár még mindig eleven.
Zeusz leült a trónra, megigazította a Hephaisztosz által kovácsolt villámot, ellenőrizte, hogy megérkezett-e az összes isten és hérosz, majd csettintett: Hermész odafutott egy serleg ambróziával.
Zeusz felemelte a kelyhet, öntött egy keveset önmaga tiszteletére:
– Az istenek visszatérnek az emberek közé – szólt, és ivott rá.

A Kiadó engedélyével.