FőképFülszöveg:
A mesemondó Mina szavaival elvarázsolja az embereket, történeteivel megváltoztatja a végzetüket. A holdistennő városában, Per-Basztetben a régiek, a örökkévalók történeteit meséli, miközben az istenek harcai hirtelen megelevenednek: éjszakánként szakállas alakok jelennek meg az utcákon ketrecekkel, és egyre több szent állat tűnik el...
Rejtélyes erők fognak össze egy ismeretlen cél érdekében. A férje halál óta egyedül élő Mina életét sorsdöntő események változtatják meg: unokaöccse hirtelen eltűnik, a segítségére siető, vonzó és titokzatos perzsa kereskedőt, Numit letartóztatják. Az újabbnál újabb fordulatok nemcsak Mina és szerettei életét tehetik tönkre örökre, de Egyiptomot is a pusztulásba dönthetik...

 Részlet a regényből:
Éjszakánként Per-Basztet lapos háztetőit ellepték a macskák, de az egykor oly félénk állatok már napközben is egyre inkább birtokukba vették a várost: időközben pimaszul megjelentek mindenfelé. Csak a piacról zavarták el őket mindig, pedig ott igencsak csábító illatok szállingóztak. A piac változatlanul az asszonyok felségterülete maradt, akik elkergették az összes állati alakban megjelenő szégyentelen koldust és tolvajt. Az első árusok már jó korán megjelentek minden reggel, hogy lefoglalják a legjobb helyeket. Ré még alig fejezte be éjszakai fürdőzését a tengerben, és tért vissza újra izzó napkorongként a keleti horizonton, az asszonyok már szorgosan sepregették a port, és pakolták ki portékáikat: ki vászonkendőre, mások kákagyékényre, néhányan pedig kosarakból kínálták áruikat, amelyeket papirusznádból fontak, hiszen ez a növény itt, a deltatorkolatban úgy nőtt, mint a gaz.
Mina az összes kofát ismerte, akárcsak a portékájukat, amelyet mindennap árultak: évszaktól függően hagymát, babot, lencsét és kölest, valamint friss zöld póréhagymát, uborkát, kaprot, koriandert, görögszénát és lángvörös fűszersáfrányt, amely ugyan gyalázatosan drága, mégis nagyon keresett volt. Mások fügét, datolyát és gránátalmát kínáltak, vagy apró, lisztből és mézből készült süteményeket halmoztak fel ragacsos kúpokba. Eközben a széles lábú parasztasszonyok a tyúkokat és a kacsákat próbálták beterelni a zsúfolt ketrecekbe, akik mintha sejtették volna, hogy közeleg a vég.
Késő délelőtt aztán megjelentek a javasasszonyok, nyakukban illatos gyógynövényfüzérekkel, akik azzal dicsekedtek, hogy titkos receptúráikkal minden lehetséges bajt el tudnak űzni. Kínálatukban mindent meg lehetett találni a kopaszság elleni tinktúráktól, amelyek a haj visszanövését ígérték, a különböző termékenységi varázslatokon át az álmatlanság és az impotencia elleni gyógyszerekig.
Aztán megérkezett a kígyóbűvölő, egy sovány, rongyos, csomós hajú férfi egy öreg kobrával, amely már régen elveszítette a méregfogait, és fáradt tekergésével csak a félős egereket tudta volna megijeszteni. Varázsütésre egyszerre előkerültek az akrobaták is, akik élő emberpiramist alkotva, egymás hátára állva nyaktörő mutatványokkal szórakoztatták az embereket.
Végül felbukkantak a történetmondók, akik között Mina számított a koronázatlan királynőnek. Neki nem volt szüksége krokodilra, mint Szedinek, a szájhősnek, aki betanított egy egyszemű kajmánt, hogy a segítségével felidézhesse Szobeket, a krokodilistent; még kevésbé volt szüksége arra, hogy erőteljes illatú eszenciákat alkalmazzon, mint az ősz hajú ikernővérek, akik a horpadt füstölőtálkáikból felszálló gőzzel akarták maguk köré vonzani a hallgatóságot. Mina kizárólag a nyelv erejére hagyatkozott, amely véleménye szerinte valamennyi fegyver közül a legerősebb és a leghatalmasabb volt.
Tudta, mi a fontos, és bízott a megérzésében, hogy mikor kell belefognia a történetbe. Ha túl korán kezdi el, akkor az asszonyok figyelme még a hagymavásárlásra irányul, ha pedig túl későn, akkor gondolatban már félig otthon vannak a tűzhely mellett.
Mina általában nem töprengett rajta, mivel indítson, bízott a történetben, amely súlytalanul szállt fel a belsejéből, ahol óriási tartalékot őrzött féltett kincsként. Halkan kezdett bele, szinte mellékesen, mintha csak magának mesélne, ezzel a sokszor kipróbált módszerrel vonzotta oda az első kíváncsiskodókat. Amikor egy figyelmes csoport összegyűlt a mesélő körül, Mina felemelte a hangját, és néhány mozdulattal tette érdekesebbé a történetet. Erre újabb kör formálódott, majd egy harmadik, végül a hallgatóság szorosan körülvette Minát. Ő csak ekkor fokozta a tempót, a feszültséget, és kezdte el jobban használni a mimikáját és a gesztusait. Amikor végül mindenki lenyűgözve bámulta, és alig mertek lélegzetet venni attól való félelmükben, hogy elszalasztják a lényeget, a boldogság nehéz, fűszeres borként áradt szét a fejében.
A történet befejezése igazából mindig túl korán jött el, bármilyen ügyesen húzta is el Mina. Észre lehetett venni az arcokon, amelyek hirtelen megint rosszkedvűnek tűntek, és azon, ahogy az emberek kedvetlenül szétszéledtek, mintha legszívesebben továbbra is szorosan egymás mellett állva, lélegzet-visszafojtva hallgatnák a mesét. Csak ezután öntötte el Minát is a fáradtság, lassan nagy nyugalom hullámzott végig a testén. Sikeresen megvívta a csatát. Most megpihenhet, mielőtt felkészül a következőre.
Ezek a boldog pillanatok még az álmaiba is beszűrődtek, de előfordult, hogy nem alakult minden ilyen örömteli módon. Ahogyan aznap sem, mivelhogy már hajnalban olyan elviselhetetlenül fülledt volt az idő, mintha Ízisz könnyei megemelték volna a nagy folyót. Pedig még jó három hét volt hátra az új évig, amikor elérkezik az ahet, az áradás, és a parasztoknak be kell majd fejezniük a munkát a földeken, nehogy megfulladjanak a kiáradó Nílusban. A partokon az utolsó előkészületek zajlottak: megerősítették a gátakat, kitisztították az öntözőárkokat és új gyűjtőmedencéket ástak ki. Mindenesetre mostanáig elmaradt a frissítő szellő, amely embert és állatot is megnyugtathatott volna munka közben.
Ehelyett a meglehetősen nyirkos levegő aznap mindenkire nyomasztóan hatott, az embereket mogorvává és ingerlékennyé tette, amihez hozzájárult az éles macskanyivákolás is, amely a közeli templom felől hallatszott. Több tucat macska verhetett tanyát azon a szűk helyen, legalábbis úgy tűnt. Vajon miért viselkednek így, amikor amúgy is minden az akaratuk szerint történik?
Per-Basztetben már a legkisebbek is tudták, hogy a templomi macskák a papok kedvenc állatai, akiket kényeztetnek és dédelgetnek. Pazar módon etették és itatták a macskákat, kefélgették a szőrüket és simogatták a bundájukat, sőt a kedvenc játékukkal temették el őket, miközben az utcákon az emberek éheztek, és senki sem törődött velük.
Mina kezdeti vonzódása a simulékony macskákhoz egy ideje már tovatűnt, egészen pontosan azóta nem érdekelték őt, hogy az istennő megtagadta tőle legnagyobb vágyának teljesülését. Azóta közömbösek voltak számára a macskák, olykor még terhesek is, és az asszonyt az az ijesztő érzés kerítette hatalmába, mintha ezek az állatok szinte éjszakáról éjszakára szaporodnának.
Mina a homlokát ráncolta, egy kicsit megemelte a hangját, amivel ugyan elérte a kívánt hatást, de még mindig nem volt elégedett. Végül a Hazugság és igazság című történet mellett döntött, de már az első mondatok után megbánta, mert aznap valahogy nem akart működni a dolog. Azzal azonban már elkésett, hogy bármin is változtasson. Nem volt megfelelő hangulatban a szerelmes történetekhez, és az Íziszről meg Oziriszről szóló régi versek, amelyeket úgy szeretett, már régóta tabunak számítottak a számára. Minek pazarolja ezeket az értékeket olyan emberekre, akik önként meghajoltak a perzsa uralom előtt, mintha Kemet* egykor nem lett volna szabad, büszke birodalom?
Erőfeszítésébe került, hogy ne hagyja abba a történetet a közepén, bár érezte, hogy aznap meg sem közelíti a szokásos színvonalat. Talán az idegen miatt, akit a tömegben észrevett, és aki magától értetődően állt az asszonyok között, mozdulatlanul, mintha földbe gyökerezett volna a lába. Ritkaság volt, hogy a piacon egy férfi is feltűnjön a hallgatóság között, és még soha nem fordult elő, hogy egy ilyen férfi jelenjen meg itt.
A férfi, ezt Mina első pillantásra megállapította, a gyűlölt perzsák közé tartozott, akik egyre többen lettek itt Per-Basztetben, amióta fáraóként Dareiosz uralkodott a Fekete föld felett. A férfi közepes termetű és erős testalkatú volt, nem a helybeliek szokásos ruháját viselte, hanem a fülledtség ellenére egy bokáig érő kék ruhát öltött magára, amelyet a gallérján és a szegélyén széles paszomány ékesített. Férfias vonású arcát nem keretezte szakáll, ami szokatlan volt egy perzsa esetében. Markáns orra volt, amely jól állt neki, és sűrű, nyakig érő, kicsit göndör haja, bár az ősz hajszálak már megnyerték a küzdelmet a barnák ellenében. Hosszú, törékeny ujjait összefonta maga előtt, kezét feltűnő lazúrköves ezüstgyűrű díszítette. Mina nem láthatta a szemét, mert a férfi makacsul a földre szegezte a tekintetét. A szája körül azonban, mint valami makacs árnyék, apró mosoly játszadozott, ami szinte az őrületbe kergette Minát.
Talán rajta nevet ez az ember? Vagy csak azért vigyorog, mert egy szót sem ért?
Úgy tűnt, a férfi jelenléte a körülötte álló asszonyokat is nyugtalanítja. Topogni kezdtek, egyik lábukról a másikra álltak, körbenézegettek, és egy örökkévalóság óta először fordult elő, hogy egyikük hirtelen kivált a tömegből, félrelökte a többieket, majd megpakolt kosarával egyszerűen elment.
Ekkor a perzsa felemelte a fejét. Vékony, keskeny szemével, amely valamivel világosabb volt, mint a bal kezét díszítő kő, de nem kevésbé ragyogott, Minára nézett, olyan behatóan és ellenállhatatlanul, mintha a szívébe látna.
Az asszony megszédült. Úgy érezte magát, mintha egy láthatatlan óriás felemelné, és a levegőbe röpítené. Kiszáradt szájjal sikerült nagyjából tisztességesen befejeznie a történetet, és amikor az asszonyok meghallották, hogy a hazugságot büntetésből megvakították, és attól kezdve az igazság házának vak ajtónállója lett, néhányan megkönnyebbülten felsóhajtottak.
Ennek ellenére mindenkinek hirtelen feltűnően sietős lett, hogy hazamenjen; a tömeg gyorsabban feloszlott, mint általában, és amikor Mina a hátrahagyott adományokra pillantott, meg kellett állapítania, hogy valóban szerény napot tudhat maga mögött. Mindent összeszedett, bár a gyümölcsök puhák és nyomottak voltak, és a lepény sem volt éppen friss.
A macskák zaja egyre hangosabban és élesebben hallatszott. Azután hirtelen csend lett.
Az idegen már jó darabot megtett, amikor még egyszer visszafordult Mina felé. Bár nem fedezett fel hasonlóságot köztük, Mina mégis Khaira, elhunyt férjére gondolt. Összeszorította a fogát, nehogy ott helyben elsírja magát. Hirtelen újra érezte a férfi meleg, enyhe dióillatát, amelyet annyira szeretett benne a reggeli ébredéskor. Olyan érzés volt, mintha Khai mellette állna, vagy inkább feküdne, mintha soha nem is ment volna el. Úgy tűnik, egyre több dolog van, amit nem tudok elfelejteni, gondolta szomorúan Mina. Azt hiszem, kezdek megöregedni.
Amikor a lágyabb fényben már nem szikráztak-remegtek annyira a fehér házfalak, feltűnt Ameni. Mina már messziről észrevette az unokaöccsét, ahogyan gyors léptekkel átvág a nagy téren, amelyen időközben már úrrá lett a délutáni nyugalom: izmos, magas termetét, mintha még mindig növésben lenne, mindig zilált fekete haját, ovális arcát, nagy szemét és állát, amelyről az asszonynak mindig az jutott az eszébe, hogy olyan, mintha a fiú titokban egy energikusabb férfitól lopta volna. Ameni lóbálta hosszú karját, és már azelőtt beszélni kezdett, mielőtt odaért volna hozzá.
– Hát itt vagy! Hol voltál eddig? Már mindenütt kerestelek! – Akárcsak a fiú anyja, Tama, Ameni is képes volt a legegyszerűbb mondatokat is szemrehányással vegyíteni.
– Itt, ahogy szinte mindennap – válaszolta Mina, anélkül, hogy felemelte volna a hangját. – Kérsz egy kis sört? Most főzte a fogadósné.
– Most nem ihatok semmit! – felelte a fiú, és sóvár pillantást vetett Mina poharára.
– Ezúttal mi történt? – Ameni rendelkezett azzal a különleges tehetséggel, hogy kétes helyzetekbe keveredjen, amelyekből segítség nélkül nem tudott kikeveredni. – Játékadósság? Meghamisított fogadások? Egy garantáltan jövedelmező üzlet, amely az utolsó pillanatban sajnos meghiúsult? Vagy megint összevesztél az apáddal?
A fiú némán megrázta a fejét. Mina érezte a belőle áradó nyugtalanságot.
– Rosszabb – szólalt meg fojtott hangon. – Sokkal, sokkal rosszabb.
Mina szívét jeges félelem szorította össze. Ameni ugyan meggondolatlan és heves természetű volt, és jó néhány őrültséget elkövetett már, de csak nem képes bűntettre?
– Csak nem loptál el valamit, Ameni? Vagy vertél meg valakit? – kérdezte Mina nyomatékosan.
– Természetesen nem! Hát mit gondolsz te rólam, nénike? – felelte a fiú elvörösödve.
Mina elhatározta, hogy elengedi a füle mellett a megszólítást, amelyről Ameni tudta, mennyire gyűlöli. A fiú olyan zavartnak tűnt, annyira elesettnek, hogy Mina megszánta.
– Valami nőügy? – kérdezősködött tovább. – Erről van szó?
Ameni megrándult, mintha láthatatlan ütés érte volna.
– Ennyire látszik rajtam?
– Ha valaki olyan jól ismer téged, mint én, akkor igen.
– Belehalok, ha nem láthatom többé! – A fiú válla előreroskadt. – Pedig nem láthatom többé. Ez olyan biztos, mint ha rózsagránitba vésték volna!
– Először ülj le! – utasította Mina, és szólt a fogadósnénak, hogy hozzon még egy korsó sört. Megvárta, hogy az asszony mindkét poharat teletöltse, és a fiú igyon, azután ő maga is kortyolt egyet az italból. – Szóval – kezdett bele Mina –, mi történt?
Miközben a fiú beszélni kezdett, az asszony őt nézte, és hirtelen úgy érezte, mintha leereszkedne egy függöny. Eltűnt a szeme elől a férfi arc, helyette megjelentek a mögötte rejtőző arcok: a hároméves kisfiúé, akinek édes gyermekillatát Mina mohón lélegezte be, miközben az koszos lábával az ölében tapodott. Akkoriban úgy érezte magát, mint egy összeesküvő, magában megállás nélkül beszélgetett a nagy istennővel, aki nemsokára biztosan őt is hasonló örömökkel ajándékozza majd meg. Később aztán a gyermekarc keskenyebb lett, és megnyúlt, mintha Hnum, a nagy fazekas* óvatosan tovább forgatta volna a korongot. Mina azonban még mindig reménykedett benne, hogy ő maga is anya lesz. Minában még akkor is élt egy szikrányi remény, amikor évekkel később Ameni arcát, akár egy gennyes szövetet, pattanások és pörsenések borították, amelyekről manapság már csak apró hegek tanúskodtak. A nagy istennő képes csodát tenni, erről gyakran lehetett hallani, hát nem ezért tisztelik az emberek a család védelmezőjeként? A függöny eltűnt, és a múlt elhalványodott. A csoda elmaradt. Már nincs remény, Mina pedig kénytelen volt ebbe beletörődni. Unokaöccse időközben felnőtt: nagy fiatalember lett, akit most nyilvánvalóan szerelmi bánat kínoz.
– Figyelsz rám egyáltalán? – Ameni kérdően felvonta barna szemöldökét.
– Természetesen – válaszolta Mina a valóságnak nem egészen megfelelően. – Szerelembe estél, és teljesen magadon kívül vagy. A lányhoz akarsz menni, de nem teheted. A lány ugyan vár rád, de nem hagyhatja el a házat. Te pedig nem mehetsz oda. – Mina kisöpört egy hajtincset a homlokából. – Elég bonyolult történetnek hangzik, ha engem kérdezel, és nem sok jóval kecsegtet. Nem kellene nyugodtan még egyszer végiggondolnod ezt a dolgot? – Mina mosolygott. – Sok szép lány van a városban… egy olyan vonzó férfi számára, mint amilyen te vagy!
– Nem tehetem! Most nem az egyik történetedről van szó! – Amikor Ameni bosszús volt, a fiatal Khaira emlékeztette az asszonyt, aki bizonyos témák említésére szintén hamar dühbe gurult. Ameni szeme villámokat szórt. – Ez most a valóság, érted? Éppen ez a különbség. Szeretem őt!
– És ő is szeret téged?
– Igen, mert összetartozunk! Ha az egész világ összeesküszik ellenünk, akkor is! Asa az egyetlen, akit valaha… – A fiú elhallgatott.
– Asa – ismételte meg Mina elgondolkodva, mintha valami ismeretlen gyümölcsöt ízlelgetne. – Tehát így hívják az elérhetetlen szerelmedet. Micsoda hangzatos, szokatlan név…
– Felejtsd el a nevét! – vágott közbe Ameni. – Mintha soha nem is hallottad volna, ígérd meg!
Mina némán nézett a fiúra.
– Esküdj meg rá! – folytatta Ameni. – Erre kell kérnem téged, mert a legrosszabbat még nem is tudod.
– Mi lenne az, fiú?
Mina megdöbbenésére a fi ú sírva fakadt, ahogy gyerekkorában is, ha valami nem az ő akarata szerint történt. Ameni hirtelen felugrott, közben lesodorta az asztalról a két poharat, amelyek darabokra törtek a kemény padlón, majd elrohant.

Már kisültek az első lepények, és csábító illatok szálltak a levegőben, amikor Mina az udvarba lépett. Iszet már a további lepényekhez gyúrta a tésztát. Kis háztartásuk mindig sokkal nagyobb készletekkel rendelkezett, mint amekkorára szükségük volt, mintha Iszet kiéhezett vendégekre számított volna, akik váratlanul, nagy számban érkezhetnének. Bár Mina kedvesen gyakran figyelmeztette, hogy ne legyen ilyen pazarló, senki sem téríthette el attól, amit csinált. Iszet olyan gyorsan gyúrta össze a lisztet, a sót, a vizet, pár csepp olajat meg keveset a kovászból, hogy az már szinte boszorkányságnak tűnt.
– Későn jöttél – jegyezte meg röviden Minára pillantva. – Fáradtnak tűnsz. Csak nem sírtál? 
Mina elmosolyodott. Ez a köszöntés jellemző volt Iszetre!
Az asszony Khai idős dajkáját a folyó közelében álló nagy házzal együtt örökölte, amelyben már oly régóta éltek együtt. Iszet csökönyös volt, és haragtartó, rosszul hallott, ráadásul négy…

A Kiadó engedélyével.