Főkép

...avagy mentális kataklizma két színben, feketében és fehérben (Mesék a bonyolult királynői lélek önmeghasonlásának stációiról. Vagy nem is.)

A Nero Blanco Comix eddig is fontos helyet foglalt el a hazai képregénypiacon. A Bayer Antal által vezetett kiadó fő célja mindig is az volt, hogy megjelenési lehetőséget biztosítson a hazai alkotók számára (így jelenhetett meg az Ágoston, a nukleáris baromfi önálló füzete, vagy a Nero Blanco Comix nevet viselő antológiák is), emellett azonban szakcikkeket is tartalmazó magazinokat (Papírmozi és a Buborékhámozó), vagy éppen külföldi, különleges értékeket képviselő képregényeket is (például Miriam Katin: Történetek képekben és szavakban) kiadott hazánkban.

Ezúttal mégis egy, a kiadó berkeiben is különlegesnek számító füzet jelenhetett meg gondozásában, hiszen a `90-es években aktívan működő Három Madár Műhely képregényeit ezúttal egy kötetben jelentette meg a kiadó. Ez azért is fontos, mert a rendszerváltás utáni magyar képregénykultúra egyik meghatározó csapata volt ez a trió, akik mára sajnos már külön-külön tevékenykednek, pedig közös munkáik nem hiába váltak akkoriban rendkívül népszerűvé.

Hogy mégis mitől olyan különleges ez a kiadvány? Egyrészről a már említett történelmi vonatkozása miatt: a három alkotó, Dudás Győző, Hauck Ferenc és Zách Attila által életre hívott alkotóközösség a `90-es években igencsak különböző helyeken jelentette meg munkáit, a szerepjátékos magazin, a Rúna hasábjai mellett a Kretén vagy épp a Füles oldalain is olvashattuk alkotásaikat. Ezek mind helyet kaptak ennek a 80 oldalas kiadványnak a lapjain, így az akkori olvasók együtt olvashatják a fantasyrajongók számára készült paródiát, a „Boldogságban bitangul burjánzó balhét” a Kretén oldalain megjelent kifordított meséket tartalmazó „Népmesécske-rovatocskával” vagy a Macskahajszával. Emellett több olyan rövidebb alkotás is helyet kapott a füzetben, ami már elkészült, ám sosem jelent meg egyetlen folyóirat lapjain sem. Régi-új alakok bukkannak fel Blőd Gordon vagy Baromarc kapitány személyében, és általuk még jobban megismerjük a trió művészetét.

És hogy mitől is jó ez a kiadvány? Először is a már említett gyűjteményjellegtől, így mindenki megspórolhatja magának, hogy rég nem kapható újságokat hajkurásszon. Sőt, a kötet majd’ felét eddig a fiók mélyén lapuló anyagok adják. Másrészről a kötet végén található a tagok által írt történeti és önbemutató kis jegyzet is, ami sok dologra rávilágít, és ha valaki épp a magyar képregény történetével szeretne jobban megismerkedni, akkor tökéletes adalékot talál kutakodásához.

Ám a legfontosabb érv a kötet beszerzése mellett maga a tartalom. Ugyan a sok különböző helyen megjelent képregény mind más és más célközönségnek készült, a HMM stílusa mindegyikben felismerhető. A szereplők és tájak bizonyos vonásainak eltúlozása, az adott típusú karakter főbb jellemzőinek előtérbe helyezése minden mással összetéveszthetetlenné teszi a trió munkáit. Különösen megcsavart, gyakran abszurd történeteiket nemcsak a különböző stílusban rajzoló készítők munkájának egymáshoz boronálása teszi igen jellegzetessé, de az a tény is, hogy rengeteg művükben vannak a szereplők képregényhős mivoltuk tudatában (és ezt rendszeres megjegyzésekkel igyekeznek tudatosítani az olvasóban), és a humor is gyakran fakad ennek a művészeti ágnak a sajátosságaiból („Szerencse, hogy ez egy képregény. Egyébként napokig kujtoroghatnék, míg a sárkányodút fellelem.” – mondja az egyik szereplő, míg egyik panelből átlép a másikba). Emellett a megjelenített zsánerek sajátosságait parodizáló humor is elég sűrűn használt eszköz (a csábos boszorkány vonásai igencsak stilizáltak: a különösen bájos arcra, a hatalmas mellekre, a kidomborodó popsira vagy a formás lábakra szorítkoznak).

És persze megkapja itt mindenki a magáét: az angol nemesség, a fantasy boszorkányai és lovagjai (a varázslókról már nem is beszélve), a népmesék minden-jó-ha-jó-a-vége befejezései és a nagymenő űrkalandorok is (és itt töredelmesen bevallom, hogy bizony Baromarc kapitány a maga nemében nekem sokkal jobban tetszett, mint a Futurama Zapp Brannigenje).

És ha mindez nem lenne elég, akkor itt vannak a furán fifikás, félbe-nem-hagyott félmondatok is. Dudás Győző újabb munkáiban már megszokhattuk, hogy szövegei legalább olyan rendhagyóak, akár a képi világa (például a Noir-ban olyan lüktető, atmoszferikus, hogy Huszka Zsombor rajzait mindenféle segítség nélkül csak a „vers” ihlette). Ezúttal ezt a tehetséget – természetesen Hauck Ferenccel közösen – a humor szolgálatába is állítja, és ha épp nem szóviccekkel kényeztet bennünket, akkor különös kiszólásaival, vagy az aktuális zsánerre oly jellemző monológok és dialógusok kicsavart testvéreivel.


Egyszóval örülhetünk ennek a gyűjteményes kötetnek és reménykedünk benne, hogy a trió ismét összeáll, hogy a továbbiakban ne csak fiókok mélyéről előkerült régi munkáik, de újabb agymenéseik is szórakoztassák a magyar közönséget.