Főkép

Ágoston, a Nukleáris Baromfi...
…
…
Oké, én is így voltam az első alkalommal, amikor hallottam róla. Az ember néz nagy szemekkel, várja, hogy történjen valami, de semmi. Egyszerűen ez van és kész. Ágoston él és virul, sőt úgy látszik, egyre többet tevékenykedik. Merthogy ez már a második füzet, ami az ő (bocsánat, az Ő) neve alatt fut. Ráadásul már ezer élete is van. Piff, két pofon az értetlenkedőnek! Na jó, nem, mert az igazi magyar szuperhős törődik az emberek hétköznapi problémáival – ahogy az már a 2011-es Hungarocomix reklámvideójában is látható volt.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Ha mindezek után valaki még úgy gondolja, hogy ebben a füzetben találhat valami komolyságot is, akkor a rendszerváltás környéki ponyvákat idéző, a már küklopszokat is két szemen szúró giga-direkt „marketingtrükk”, vagyis a nagy csillagban felsorolt szenzációhajhász jelzők talán őt is a helyes irányba terelik a képregény megítélésével kapcsolatban (arról nem is beszélve, hogy már ebben is felfedezhető a készítő későbbi szándéka).

Na jó, van azért itt komolyság, mert bár mind a főszereplő karaktere, mind pedig az ő kalandjai a könnyed szórakozást nyújtó, nagy figyelmet nem igénylő ponyvákat idézik, a füzetben található három kis szösszenet megjelenítése igen nagy hozzáértésről tanúskodik. És ezt nemcsak azért mondhatom, mert Ágostonnak (a Nukleáris Baromfinak) valóban több oldalát ismerjük meg (a szuperhősből alattomos csellel hiperbénává változó asszisztenst; a szerelmi vágyódás tárgyát; vagy egy titokzatos űrbeli küldetésre készülő emberiség-egyetlen-reményét), hanem mert mindezeket egy ügyes trükkel össze is köti az író-rajzoló Vass Róbert, aki a történeteket mind más-más, mégis könnyen egymáshoz köthető stílusban rajzolta meg, arról nem is beszélve, hogy még a betűtípusok különbözőségére is nagy hangsúlyt fektetett. Na ezt hívom én alapos munkának. Most persze rázhatjátok a fejeteket, hogy nézzünk csak meg egy amerikai képregényt, de higgyétek el, Ágoston nem az amerikai szuperhősök fapados leképezése, hanem a lehetetlen ponyvák királya és egyben görbe tükre is.


Mert ki ne olvasott volna el legalább egy ponyvát? Valljuk be, ez mindannyiunkkal megesett már, sőt, lefogadom, hogy még élveztük is. Nem baj ez, könnyed, teljesen ellazító, semmiféle agymunkát nem igénylő szórakozásra is szükségünk van. És az Ágoston, a Nukleáris Baromfi második kötete épp ezt nyújtja, miközben abszurd helyzeteivel, képeivel és humorával egyben önmaga (és az egész műfaj) paródiájává is válik. Mert ki ne nevetne, amikor a Ferenciek terén a „szuperbaromfi” egy „Elsőbbségadás kötelező!” táblával csépeli az elszabadult dinoszauruszt, vagy épp a hosszú nyakára és kis fejére készült szkafanderben vág neki felderíteni az idegen űrhajó belsejét?

Na látjátok, az egészen nagyokat lehet nyeríteni, az ötletes szerkesztésnek köszönhetően pedig valóban törés nélkül követhetjük végig a sokszínű kalandokat. Ugyan a három történet közül kettőt már olvashattunk a Papírmozi című képregény-antológia lapjain, mégis érdemes beszerezni ezt az új kötetet, hiszen minden hithű Ágoston-rajongó polcán ott a helye ennek a remekül megszerkesztetett, könnyeden szórakoztató és eredeti képregénynek. Nálam legalábbis jól mutat.